A kedvenc ücsörgős helyem, a Bodhi fa alatt.
A legenda szerint, nem csupán korunk Buddhája ismerte itt fel, hanem minden korszak Buddhája is itt fogja felismerni majd a dolgok valódi természetét.
Itt mindig egy cseppel több időt hagyok magamnak annál, mint amennyire az első pillanatban szükséget érzek.
Hasonlóan ahhoz, mint ahogy a teljes buddhista világ minden ideérkezett követője és talán maga Buddha is tett az idejével és a figyelmével.
Egy kicsivel több figyelem és egy kicsivel jobban befelé…szerintem ma sincs többre szükség alapból.
Aztán a figyelem kíváncsiságot szül, az meg elszántságot, majd jön a késztetés, a késztetés mozdulatot szül, aztán jön a meg- és a félreértés, a csalódás majd az újraértelmezés és ugyanez újra és újra.
Közben számtalanszor lebukunk -egyre inkább önmagunk előtt- aztán az eséseket felkelések követik majd újra zutty és megint up.
Egy idő múlva a lendület és a dinamika fontosabbá válhat, mint a stációk amik megjelennek. A stációk, az élethelyzetek, amik lehetnek akár kellemesek, akár kevésbé kellemesek, de a bennük és a változásukban lévő dinamizmus és energia fontosabb lehet mint maga a helyzet.
Ekkor csökken a helyzetek megragadására érzett késztetés, a változás ritmusa gyorsul, majd figyelmet kap nem csupán az ami történik, hanem két élmény között a szünet is, nem csak a szavak, hanem közöttük a csend is, nem csupán a “történés”, hanem az is ahogy megjelenik és eltünik.
Ekkor már nincs megállás…viszont paradox módon akár egyhelyben ücsörögve is megtörténhet mindez.
A képen a hely, a fa.
