Ücsörgök és az jár a fejemben, hogy akkor most merre tovább…
Aztán az eszembe jut a feltételezett válaszom teljes hiábavalósága, mert beugrik, hogy a választ -úgy általában- nem a kérdés nézőpontjából szeretem megközelíteni, hanem a kérdést szeretem megközelíteni a válasz érdekében.
Vajon miért is jelenik meg ez a kérdés?
Sőt, mi lehet az oka bármi kérdésnek is?
Egyáltalán létezhet-e olyan időszak, vagy csupán egy pillanat, de akár egy egész élet, amikor nem jelenik meg kérdés, kétely, latolgatás és késztetés az elemzésre.
Itt eszembe jut a félelmem, illetve konkrétan az, hogy a birtokomban érzek valamit amit szeretnék megtartani magamnak, amit nehezen tudnék elveszteni, aminek a vesztesége olyan emlékeket pendítene meg, amik a csalódást, a veszteséget és a magányt juttatják újra az eszembe….és ez mind pont az, amit el akarok kerülni.
Azt sejtem, itt lehet a kulcs.
A feldolgozatlan konfliktusaim irányában, a le nem zárt, elnyomott, megtagadott, a belőlem magam által kivágott fájdalmaim irányában. Hiszen ha ott nem lenne az a sötét és félelmetes emlék, akkor miért is félnék az élet bármi élményétől, miért is akarnám tudatosan meghatározni magamat és az életemet ahelyett, hogy hagynám kialakulni és miközben ez történik, csak kíváncsian figyelném az élmények megjelenését, változását és tovatűnését.
Mit bukhatok ha így teszek.
A “megtartani akarás” nézőpontjából mindent, a “bármi lehet ebből” nézőpontjából semmit.
Vajon melyik nézőpontot vagyok képes választani?
Pontosabban fogalmazva, mire van szükségem ahhoz, hogy bármelyik nézőpontot képes legyek választani?
Most azt érzem, hogy leginkább bizonyosságra.
A bizonyosságára annak, hogy az általam feltételezett veszteség semmi más, mint a félelmeim árnyéka, emlékek, le nem zárt csaták és igaztalanságok.
“Csak” ezek…..és semmi más nem áll az utamba, hogy tovább engedjem magam a spontán és élménydús áramlásba, egyre jobban begyorsulva a kontrolltalan tánc élményének az irányába.
Hogy okosabb lenne egyensúlyozni?
Hogy ez a tánc inkább egy kötéltánc?
Merész pillanataimban merem azt hinni, hogy nemcsak kötél, de mélység sincs, ezért kár is egyensúlyozni.
Kalandra fel!
A képen, egy meditáló szerzetes Indiában, a Dungeswari hegyekben.