fbpx

A kolostor józansága

2019-04-05

Szerző: Gyuris Attila

A kolostor józansága.

A kolostor, számomra az “egyszerűen élni” szimbóluma.
Azt a gyermekkori emlékemet juttatja az eszembe, amikor még elég volt jól érezni magam abban a pillanatban, amikor éppen jól érzem magam.

Ma, felnőttként ez úgy néz ki, hogy először éppen jól érzem magam, aztán elkezdek aggódni azon hogy elmúlik, aztán elkezdek ötletelni, hogy hogyan tudnám fenntartani, hogy mit kéne tennem ahhoz, hogy a jövőben is biztosítsam magamnak amit most érzek, aztán már azon jár az eszem, hogy hogyan lehetne örökre az ami most, de ekkor kezd kiderülni hogy mindezt nem tudom elintézni és már rosszul is érzem magam.

A kolostor hangulata számomra kijózanító. Mintha egy megrészegedett vad álomból ébrednék, amiben hitet adtam a sikernek, a fejlődésnek, a pénznek, a szépségnek, az érzékeimnek… elhittem, hogy számít a “jobb”, hogy számít a kényelem, hogy számít a tudás…

Hogy elhittem…
Ha lemegy a nap, akkor én villanyt gyújtok és nappalt játszhatok, ha pedig felkel a nap, akkor sötétítek és éjszakát.

Hogy ha nincs pénzem akkor majd hitelt veszek fel és lesz, hogy ha kicsinek érzem magam, akkor majd a társadalmi pozíciómat erősítem és “hatalmas” leszek, vagy ha szeretetlen vagyok, akkor majd tőlem föggőségi viszonyban lévő kapcsolatokat tartok fenn, remélve hogy így soha nem fognak elhagyni, vagy ha értéktelennek és bántalmazottnak érzem magam, akkor majd másokat magam alá zsugorítva “nagy” és sérthetetlen leszek.

Aztán egyre jobban belekavarodva ebbe az őrületbe, ez a megrészegülés lett a józanság és most a józanság a furcsa… a kolostor józansága.

Szeretek ideérkezni… leegyszerűsödni, kijózanodni, a nappal kelni és nyugodni…. enni, inni és aludni, emberekkel találkozni és elválni, kevesebbet akarni és többet hagyni.

A képen a kolostor, a másikon meg szerzetesnek tanulók, akik távolugrást játszanak egy gompa bejárata előtt.