Nekem úgy tűnik, hogy az élet olyannyira direkt, nyers és vibráló, hogy szinte elviselhetetlen a számunkra és pont ezért, ennek a közvetlenségnek az elfedésére hozzuk létre a kreálmányainkat, az isteneinket, a legendáinkat, a fogalmainkat, a filozófiánkat, az elveinket…egyszóval az “igazunkat”.
Mint egy gyerek, aki még képtelen elviselni a valóságot és menedékért fordul a szüleihez, úgy fordulunk a szüleinket kinőve a kreálmányaink felé, bízva abban, hogy ezek majd segítenek, velünk lesznek és így nem maradunk egyedül. Pont, mint egy gyerek….
Vajon tényleg képtelenek lennénk ezen kreálmányok nélkül az élet zsigeri tapasztalására? Vagy csak megszokásból ismételgetjük véget nem érően a gyermekkorunk gyermeki megoldását, ami akkoriban talán jó megoldásnak tűnt, de mára nagyobb gondot okoz, mint amennyire egyáltalán értelme lehetne.
Nem kéne kipróbálni, hogy a reflex menekülés helyett ottmaradunk ahol éppen kellemetlen?
A fájós érzéseinknél…hátha nem is történik semmi baj és ha ez így van, szépen lassan elfelejthetjük mindazt, amit saját magunk és az eléletünk közé hoztunk létre, ami ott terpeszkedik és szó szerint ellopja (elfedi) mindazt, amiért egyáltalán élni érdemes.
Gyuris Attila
www.SpiritTravelClub.hu
– Távol, mégis a legközelebb hozzád –
A képen:
Delhi és Agra (Taj Mahal) után Varanasi.
A Gangesz és a felkelő nap.
Keleten a helyzet változatlan…
