Szeretek jelen lenni, amikor kultúrák találkoznak egymással.
Az érzésem szerint, itt is többről lehet szó annál, minthogy az egyik világ megítéli a másik világot és viszont.
Számomra ez a folyamat akkor válik izgalmassá, amikor kialakul egy közös tér, ami azt támogatja, hogy az “ebből” és az “abból” kialakulhasson a “más”, ami sem az egyik, sem pedig a másik…viszont az “én”-ből és a “te”-ből lesz egy “mi”.
Ez a “mi”, ami különbözik mindkettőnktől de mégis belőlünk ered, szerintem ez a képződmény az új világ.
A képen, amint Varanasiban egy hindu pappal, illetve egy hindu háziasszonnyal találkozunk egy szertartás, illetve egy közös főzés erejéig.
Holnapután.
Számomra, az India-Nepál túra, időről időre az életem szummázásának a szimbóluma.
Nem tudok sem kevesebbel, sem többel útnak indulni annál, amim éppen van…amit épp érzek, amit épp élek, amit épp hiszek.
Aztán pont ez bontakozik ki, mutatja meg magát és kerülök a tudatába…annak ami éppen velem van, amit éppen élek és ahogyan éppen mélyen gondolom.
Megjátszhatok bármit itthon, szédíthetem a környezetemet magamról a szebbnél szebb lódításaimmal, viszont Indiát és Nepált nehezen tudom átverni….elkap és tűpontosan bemutatja magamat magamnak, legyen az kellemes vagy éppen kellemetlen….viszont ennél a “játéknál”, a saját működésemre ébredésemnél, a magam számára fontosabbat, izgalmasabbat és gyógyítóbbat elképzelni sem tudok.
Holnapután indulunk…
Mikor jön a rossz passz, vagy ha már ül rajtam, késztetést érzek arra, hogy bagatelizáljam…hogy nem is számít, hogy “engeddel!”, hogy másnak biztos rosszabb.
Vagy egy romantikusnak ható rózsaszín és negédes borítással takarom el azt amit nem szeretek magamban….egy mesés és egzotikus vallással, épp a legújabb és legjobban marketingelt vonzásmódszertannal, vagy angyalokról költött mesékkel, talán megpróbálom pénzért elfeledni egy szekta biztonságos falai között kiénekelve magamból, esetleg a mélyére vetem az áltudományos magyarázatok zodiákus kútjának…aztán várok arra hogy majd jobb legyen, hogy majd a boldogság szimbóluma egy megértő társ képében visszajöjjön hozzám és soha többé ne hagyjon el, hogy nyerjek a lottón, vagy hogy végre megjelenjenek a mennyek követei és pont az én nótámat húzzák.
Vagy elütöm a jelen fájdalmát egy kis ízzel, löttyel, parádéval….csacsogok a barátokkal, szétszórva és felhigítva a fájdalom sűrűjét…esetleg épp a “világlegfontosabb” feladatának hősies megoldása mögé bújok.
Most azt érzem, mintha mindezt kizárólag arra használnám, hogy ne vegyek tudomást arról ami éppen most velem történik, közben elvesztve az egyetlen valós lehetőséget a gyógyulásra, a saját kínomba való beleállást, aztán önmagam felismerését, majd a mindent átalakító belátásba való mély és önátadó belemerülést.
Pedig, mintha a könnyebbnek tűnő utat választva kihagynám a sanszot a tényleges gyógyulásra, ami -már egyre erősebben érzem- nem a fájdalmam negligálásának és elfedésének az irányában, hanem éppen a felismerésében és az azt követő belátásában van.
– Ez nem fog fájni?
– De igen, viszont a célom nem a fájdalom viszonylagos elkerülése (vagy inkább prolongálása), hanem a fájdalom illúziójának a felismerése….egyébként meg mindenki azt hisz amit akar. 
www.kekszcoaching.hu
A fotón egy sadhu Nepálban, aki a jelmezével, számomra pont ezt a mély és önátadó belemerülést szimbolizálja, a néha fájdalmas érzések ellenére is benne maradva a manipulálatlan jelenben.
Gondolhatod, hogy majd az segít a kellemetlen érzéseid elleni harcodban, ha egyre távolabb erőlködöd magad attól ami fáj.
Én most úgy érzem, hogy ez nem fog segíteni, viszont számtalan más beavatkozási pont van, ami igen.
Hiszem, hogy az elsődleges célomnak a saját életembe való egyre őszintébb és teljesebb bevonódást kell választanom a távolságtartás helyett.
Itt elsősorban az érzésekről beszélek, nem csupán a helyzetekről.
A hétköznapjaim számtalan helyzetében kaphatok információt a saját, eddig nem tudatosult működésemről.
Ezek a helyzetek -sőt lelepleződések- mind kiváló lehetőségek hogy információt kapjak magamról, hogy mi az ami fáj, mi az amit el szeretnék kerülni….leginkább azért mert fáj megközelítenem.
Amikor késztetést érzek, hogy erősebbnek tüntessem fel magamat vagy a cégemet, tudhatom hogy önértékelési konfliktusban vagyok.
Amikor függőségekkel tartom élményben magam, vagy minden másodpercemet tennivalókkal van késztetésem kitölteni, akkor tudhatom hogy van bennem mélyen egy nagy betöltetlen üresség, aminek a jelenlétét meg sem merem közelíteni.
Amikor erősebben érzek késztetést arra hogy kimutassam a szerelmemet, mint ahogy azt a társam képes lenne örömmel befogadni, akkor tudhatom hogy félek a magánytól.
Amikor a sajnálatommal “áldom” meg a világot, különösen nagy hangsúlyt helyezve az általam mindenhol tapasztalt szenvedésre, tudhatom hogy a szeretetlenségem tombol.
Amikor arra számítok, hogy majd más kivakarja nekem a saját szükségleteimet, akkor tudhatom hogy bizalmi ((ön)bizalmi) válságban vagyok.
Amikor saját magam felfedezése helyett megelégszem egy konzerv, de legalábbis mások által becsomagolt instant mantrával vagy “tanítással” és magasztos személyek és bonyolult kifejezések mögé bújok, akkor tudhatom hogy erősebb lett a félelmem mint a gyermeki kíváncsiságom.
Amikor posztolok a saját dolgaimról, akkor tudhatom hogy ezzel akarom megtartani magamnak a saját játékom által érzett illuzórikus biztonságomat ahelyett, hogy bele merném engedni magam a totális káosz őrült, de egyetlen valós biztonságába…amit még csak nem is ismerek.
Ezt a játékot, saját magam szüntelen leleplezését tartom most az első, de a legnagyobb lépésnek a teljesebb önmagam irányába.
Ha ez a lelepleződés megtörténik, a saját manipulációm világossá válik a számomra és merszem is van belenézni a félelmeim üregébe, az utam megpecsételődött…a többi -a félelmeim feldolgozása- szinte már jön magától.
A fotón:
A Swayambhu Stupa körül lévő kis imamalmok Kathmanduban, rajtuk az együttérzés mantrája….az egyik kedvenc helyem.
Meggyőződésem, hogy mindeki a saját tudatalatti elképzeléséhez illő támogatási rendszert (coaching, terápia, pszihoanalízis, pszihodráma, stb…), filozófiai, ideológiai irányzatot és/vagy vallást talál meg és követ, aminek az elsődleges célja, a saját szorongásainak és a félelmeinek a csökkentése, vagy legalább elfogadhatóvá tétele a saját maga számára.
Kik az én -mint coach- lehetséges ügyfeleim ebből a halmazból…illetve kik nem azok:
Azok nem, akik azt hiszik hogy náluk minden rendben.
Ők rendszerint azt vallják hogy nincsenek problémáik, illetve ha vannak akkor azokat képesek egyedül megoldani…majd kitalálják hogy hogyan, esetleg utánaolvasnak.
Rájuk jellemző, hogy maguk helyett mindenki mást szívesen elküldenének szakemberhez, mert gyakran érzik, hogy másoknak kellene megváltozni, sőt tulajdonképpen már az érthetetlen a számukra hogy hogyan érezhet valaki máshogyan mint ahogy ők.
Közülük sokan tevékenykednek vezető beosztásban, mert öntudatlanul is jobban vonzza őket mások manipulatív vezetése, mint a megengedő figyelem gyakorlása. Mindezt leginkább azért teszik, mert a saját démonaik olyan erősek és megközelíthetetlenek a saját maguk számára, hogy automatikusan több erőt tesznek a menekülésbe mint saját maguk megértésébe és a saját világuk működésének a felismerésébe.
Azok sem, akik úgy gondolják, hogy egy előre lejátszott világban élnek, ahol egy “küldetést” kell teljesíteni, régen elkövetett tettekért vezekelni és szenvedni, vagy éppen hősködni és harcolni egy jövőbeli “nemes” ügyért, amely folyamat végén vár a győzedelmes dicsőség vagy halál.
Ez egy erősen önsorsrontó “játék”, amelynek a jellemzője éppen az, hogy nem vállalom a felelősséget a pillanatért, inkább az egyetlen létező valóságot, a jelent, belehelyezem egy olyan rendszerbe, ahol a múlt és a jövő uralkodik aztán ezzel megnyugtathatom magam a jelennel kapcsolatos inkompetenciám miatt.
Őket rendszerint már beszippantotta egy viszonylag merev vallás vagy szekta, ahol a megoldások nem az őszinte önreflexión keresztül mutatják meg magukat, hanem a félelemtől, a kliens által erővel beszűkített és bizalmatlan világ szükségszerű ellenpólusaiként megjelenő, végtelen bizalommal felkent guruk és vezetők mondják meg azt, amit éppen hallani akarnak…mindez az én nézőpontomból inkább a beragadásra való törekvés mint nyitás a változás lehetősége felé.
Én -mint coach- azokkal szeretek folyamatba keveredni, akikben ott motoszkál az, hogy létezhet egy teljesen egyedi, ugyanakkor tökéletes élet és ez a vízió vonzó a számukra. Persze, lehet közben félelem a “más”-tól, de még ezzel együtt is, a vonzalom a “más” élet felé elég erős ahhoz, hogy arra keressen az ember támogatást hogy elinduljon az irányába, ne pedig arra okokat hogy tovább erőltesse a beragadást a megszokott problémái közé.
Ez az érdeklődés szerintem a csodák világa felé mutat, amennyiben csodálatosnak érzed mindazt ami túl van az általad jelenleg vélt határaidon.
Ha most annak ellenére elindulnál hogy félelmet érzel az elindulásoddal kapcsolatban, mert mi lesz akkor, ha még az a kicsit jó világ is elveszik majd ami épp most jelenti az életünket, akkor Te vagy az én emberem…és lehet hogy én a Tied.
www.kekszcoaching.hu
Szeretek jelen lenni, amikor kultúrák találkoznak egymással.
Holnapután.
Mikor jön a rossz passz, vagy ha már ül rajtam, késztetést érzek arra, hogy bagatelizáljam…hogy nem is számít, hogy “engeddel!”, hogy másnak biztos rosszabb.
Meggyőződésem, hogy mindeki a saját tudatalatti elképzeléséhez illő támogatási rendszert (coaching, terápia, pszihoanalízis, pszihodráma, stb…), filozófiai, ideológiai irányzatot és/vagy vallást talál meg és követ, aminek az elsődleges célja, a saját szorongásainak és a félelmeinek a csökkentése, vagy legalább elfogadhatóvá tétele a saját maga számára.