Oké, akkor menjünk tovább a vágy megértésének a vonalán.
Mintha az munkálkodna a mélyben a vágy kirobbanása előtt, hogy korlátokat érzek. Talán ha nem éreznék korlátokat, akkor nem kelne fel ez a cuppogós kisördög és nem fészkelné bele magát minden élményembe….nem silányítaná a jelen tökéletes sziporkázását a “jobb lenne ha..” részeg ötletének a szintjére.

Ha ez így van, akkor úgy tűnik, hogy a vágy érzésekor hasznosabb elmozdulni az azt generáló, belül megbúvó, szinte láthatatlan korlátaim felé, mint belezuhanni a vágy megélésének végtelen ismétlődésébe, bár a vágyak megélése nem tűnik rossz mókának, de ezek szerint mégiscsak egy korlátozottság a teljes szabadsághoz képest.

Ennek az elhíresült és spirituálisan hangzó félmondatnak a megértése, hogy “minden lehetséges”, ez is csak akkor látszik most megnyugtatónak, ha nem kél fel azonnal bennem a vágy és nem válok rögtön a rabjává a szabadságomnak és a lehetőségeimnek.
Rabjává válni a szabadságnak…erről beszélek…nekem ez itt a csapda. Bár édes és vonzó, de mégsem “az”. Nem ami felé szeretnék fordulni.

Azt hiszed, ha megpróbálod elkerülni a konfliktusodat akkor nem lesz?
Azt hiszed, a barátoddá tudod tenni a világot és akkor senki nem fog bántani?
Azt hiszed, mindig lesz olyan aki megvéd?

Sőt, számomra a konfliktusok divatos “elengedése” még mindig a menekülés tőlük, de egy finomabb megfogalmazásban és jobban elrejtve.

Van hogy félek, van hogy egyedül és eszköztelennek érzem magam, van hogy kilátástalanságot érzek….

Nekem célszerűbbnek tűnik az elfordulásnál felfedezni az éppen jelenlévő problémám gyökerét, amihez az odavezető út a tapasztalatom szerint mindenkinél nagyon személyes és felemelő, ugyanakkor félelmetes, de még mindig egyszerűbb és hatékonyabb, mint az örökös bújócskázás.

www.kekszcoaching.hu

Inkább “elintézem”, inkább nekiveselkedem és “megoldom”, csak ne legyen ez a csalódás érzés….amikor fegyvertelennek és sérülékenynek érzem magam. Csak ezt ne kelljen éreznem….inkább ügyes leszek és találékony, hogy kicselezzem magam, hogy kicselezzem az érzéseimet és ne érezzem amit nem akarok.

Nekem ismerős ez az előbb leírt helyzet, bevallom, az időm nagy részét ez teszi ki. Ez a játék, az akció és reakció ilyen játéka -amiben próbálom elkerülni amit el akarok és helyette próbálok belehelyezkedni abba amibe bele akarok- most inkább egy beszorult helyzetnek tűnik a számomra, mintsem szabad áramlásnak.

Az álláspontom szerint, a helyzet kulcsa abban a pillanatban van, ahol a fájdalom is. Ott, mielőtt még elindulna a manipulációm, mielőtt még rágurítom magam arra a vágányra ami az elfedés hazugsága felé vezet, oda ahol nem az van ami van, hanem helyette azt sejtem hogy nincs fájdalom…és talán ezt az irányt eddig sikernek is hívtam.

Úgy vélem, a megoldás, a támadási pont az abban a villanásban van ami elvakít és felhasít, szorosan ott, a fájdalom pillanatában. Ha akkor nem veszem menekülőre és nem “megoldom” helyzetet, hanem hagyom amíg éget (bár lehet csalódást, lehet szégyen, lehet bűntudat és félelem…), közben teljes felelősséget vállalok és még csak nem is próbálom szimbolizálni azt amit éppen érzek, ott vár az a csoda ami közelebb van az Élethez mint bármi más.

Ha rossz akkor rossz, ha fáj akkor fáj…ha padló akkor padló.
Viszont az az öröm, ami ezek után a semmiből, minden ok és feltétel nélkül jelenik meg, az frenetikus…és ha ezt tartom az egyetlen valóságnak, akkor végső soron ezt az eljárást érzem az egyetlen lehetséges iránynak a magam számára.

Túl a félelmen, de nem előle rohanva hanem rajta keresztül, azon szinte átesve.

– Ezt így nehéz?
– Sokszor annak tűnik.

Hogy mi kell hozzá?
Most azt mondom hogy kurázsi…