Gőzöm sem volt arról, hogy mit fogok tapasztalni az Aghori Sadhu-k tanyájánál.
Egy sötét és teljesen zárt sátor a Gangesz árterén, távol mindentől. Csónakkal érkezünk és amikor az eszembe jutott, hogy mennyi félelmetes dolgot hallottam róluk, még azt is utáltam, amikor a kikötés után a sátrukhoz közeledve a homok a lábfejemhez ért.
Tényleg halott testekkel végzik a szertartásaikat? Azokkal a rothadó testekkel, amiket mi is néha látunk a csónakból? Hogy ezeket a testeket ők maguk gyűjtik be, sőt még esznek is ezekből a szertartásaik során?
Nehéz mindezt még elképzelnem is, de mire végiggondolom, már a sátruk bejárata előtt sorakozunk.
A kivancsiság hajt, az undor taszít….belépünk.
A fő tanítójuk tanítványa fogad, leültet (brrrr), majd belecsapunk az ismerkedésbe.
Bumm Kali! -mondogathatjuk, amig valakitől meg nem kapjuk “igazán” Kali (egy istenség) titkos mantráját, amely istenségnek már az ábrazolását figyelve sem tölt el egy pici nyugalom sem.
Aztan belép a sátorba egy Aghori gyakorló, a nyakában díszként egy majomkoponya, a kezében pedig egy emberi, amit legyek lepnek…most találta a parton, egy Gangeszbe temetett ember máló maradványai között.
Elég mélyre, a zsigeri undor szintjéig merülve jutottunk ma saját magunk megismerésében. Talán elég is volt, ezért irány vissza a szállásunkra, ahol a megszokott identitásunk biztonságosnak tűnő karjaiban álmodhatjuk az életünket tovább.
Így, egy napra rá, visszagondolva a történtekre, nekem bejött ez a találkozás.
Az emberhús egyáltalán nem hiányzik, de valami mégis húz az Aghorik bandájához.
A társadalmi normákat végletesen felrúgva, az élet teljességét élve, a halálhoz és az élethez egyformán és elfogadással viszonyulva, a megszokott módszereket megkérdőjelezve és mindezt bármely pillanatban kimutathatóan élni…ez közel áll hozzám.
A képen a sátor, valamint egy fotó az Aghorik éjszakai szertartásairól, amely képeket Viberen az Aghori Sadhu tanítótól kaptuk, viszont a rajta szereplő hulla fejét leretusáltam.
