Élőven Indiából: Bodh GayaVaranasi ellentétes érzéseket indít el bennem. Van egy részem, ami maradna, süllyedne bele teljesen, kúszna-mászna a szűk sikátorokban, haverkodna vég nélkül a hindu gyakorlókkal, viszont a másik felem már menne. Szaladna a fény felé, messze magam mögött tudva minden erős szagot és élményt.
Ez az utóbbi nyert, mert 3 éjszaka után, hajnalban továbbállunk. Egy kevés késésre számítottam a vonatállomáson, de arra nem, hogy törlik a járatunkat. Ilyenkor, a veszteség fölötti kesergés helyett, Indiában bölcsebb dolog hagyni azt, hogy felkapjanak a hullámok, és akkor és ott dobjanak partra, amikor szeretnének. Egy 1 órás sétálós tájékozódás után találtam egy kényelmes autót, és 5 óra indiai autópályázás után begurultunk Bodh Gayába, ahol valahogy még akkor is süt a nap, amikor nem. Virágok, finom illatok, mosolygó arcok, mindez azon a helyen, ahonnan a buddhizmus ered, a fügefa alól. Ahogy mutogatom, ahogy sztorizok, olyan büszkén, mintha csak velem történt volna, de miért is ne…? A megvilágosodás helye, sőt minden megvilágosodásé.
Este, sötétben is hasonlóan pazar, a világ összes itt sétáló szerzetese pedig még rátesz egy lapáttal. Akárhányszor keresem is fel, mindig hatással van rám, és másokat sem hagy unalomban. Az órák percekké, a gondolatok álmokká alakulnak. Miért nincs minden mindenhol így?
Másnap benézünk pár sétányi kolostorba, ennyire egyszerűen még soha nem utaztam körül a buddhista országokat – 3 óra alatt. A Bodhi kerttel kezdünk, és ezzel is zárunk le minden napot.
Jó találkozni épp a zarándokútjukon lévő régi pajtásaimmal, mára talán mindannyian megszoktuk, hogy nem ugyanazokkal a játékokkal játszunk. Bandázni mindig jó együtt, valami cinkosság összeköt.
Együtt eszünk a tibeti Om-ban, persze hogy momót.
