Érdekes….hogy amit az életünkben a halál jellemzőjének nevezünk (magány, unalom, fájdalom), attól bár egytől-egyig rettegünk, de mégis, szinte naponta belekóstolunk és közben azt mantrázzuk, hogy “ilyen az élet”.
Tehát, amit a halálnak hiszünk, az mindaz, aminek az elszenvedésére az életben talán még nem állunk készen…de ez ettől még maga az élet, ráadásul csakis az élettől félhetünk igazán -hiszen ezt ismerjük- és nem is a haláltól.
De mivel mindezt nem vállaljuk be, ezért marad a rettegés, ami olyan naggyá képes nőni, hogy a valódi helyén, vagyis az életünkben már nem fér el, ezért csak a “halálban” (a halálról alkotott elképzelésünkben) marad helye, vagyis oda, ebbe a térbe száműzzük.
Ezzel végleg elesik a lehetőségünk a halál jelentésétől még az életünkben megszabadulni és ezzel marad az élethosszig tartó menekülés attól, amiről azt tartjuk, hogy képtelenség megismerni, hiszen ez maga a halál, pedig ez -a fentebb leírtak szerint- még mindig a saját életünk felfedezetlen, vagy inkább megtagadott része.
A képen:
Delhi után egy futó látogatás a Taj Mahalhoz, de itt nem időzünk sokat, hiszen vár Varanasi és Bodhgaya.
Mindkét hely közel áll hozzám, mert erős érzéseket indít el bennem.
Varanasi, a halottak városa, ami minden ideutazásomkor elgondolkodtat, meghat és érzékennyé tesz. Ezután jól esik mindebből megkönnyebbülni Bodhgayan, Buddha megvilágosodásának a helyszínén.
A képeken az égető a Gangeszről nappal, majd éjszaka, amint éppen egy újabb testet visznek a már égő máglya mellett.
Aztán Bodhgayan egy buddhista szerzetes, amint az esti gyakorlatát végzi, majd egy vidéki iskola, ahol palatábláról tanulják a gyerekek a kis és nagybetűket, végül egy kontakt egy kisdiákkal.
(fotók by Domi)
