fbpx

Gyakran érzem a velünk utazókon

2019-03-17

Szerző: Gyuris Attila

Gyakran érzem a velünk utazókon, hogy valami általuk nem megszokottra vágynak és nekem is India jelenti ezt a leginkább, a nem megszokottat. Annyira masszívan “más”, hogy meg sem próbálom megváltoztatni, hiszen megpróbálni is felesleges, így nem marad egyéb lehetőségem, mint az itt tapasztalt helyzetek elfogadása felé venni az irányt.

Nyugaton minden arra késztet, ösztönöz és buzdít, hogy szabjam magamra a világot. A legtöbb nyugati guru, tanácsadó és coach arra gyúr, hogy szálljak ringbe, hogy meg tudom csinálni, hogy van hozzá erőm és hogy sikerülni fog.
De mi??!
Széttrancsírozni azt ami éppen van és kipréselni a világból valami divatosnak tűnő percnyi boldogságot? A kisstílű céljaimra formálni a mindig jelenlévő lehetőségek sziporkázó élményét? És ha mindez a rombolás nem megy azonnal, akkor bűntudattal telve foglaljam el a helyemet a nyugati értékrend haszontalan osztályán és keressek egy megmondóembert, akit szajkózva talán elmúlik a kishitem?

Honnan indult ez az egész őrület? Miért ettem az almából, aztán megrészegülve a vágytól hittem el, hogy meg kell változnom, fejlődnöm kell és arra kell készségeket kifejlesztenem, hogy méginkább képes legyek megváltoztatni azt, ami éppen most, ráadásul tökéletesen van jelen?

Itt, Indiában ezt most meg sem próbálom, hiszen elkezdeni is felesleges…helyette nem marad más, mint hogy elfogadjam azt amit látok, azt amit érzek…azt ami vagyok és ha erre, magam felé indulok, még az is kiderülhet, hogy nem is vagyok annyira ronda, hülye és buta, hogy ne lehetne megengedni őt, magamat is úgy lenni ahogy éppen van…és akkor minek is taktikázzak, manipuláljak, zsaroljak és büntessek, ha az égvilágon semmi értelme.

Ekkor történik meg az “átfordulás”.
Mert ami ezután a “meg sem próbálás” után marad, az éppen az…mindaz, ami amúgy is van.
Ez biztos hogy rossz nekem?
Kipróbálom, most úgy érzem semmit nem veszíthetek.

A képen, egy Sadhu Varanasiban.