Bátor pillanataimban az a célom, hogy megfigyeljem azt, ami éppen történik velem.
Viszont minél kevesebb kurázsit érzek magamban, a kíváncsi megfigyelés élménye helyett egyre inkább és minden tapasztalatommal a jövőm megtervezésén vagyok.
Viszont a legjobban, a helyzetem felismerését szeretem, amikor észreveszem azt, hogyan is állok éppen mindezzel.
Amikor észreveszem, hogy meg akarom tervezni hogy mi történjen velem…a napom, a hetem, sőt az egész következő évet és ha már ittjárunk, akár az egész életemet.
Aztán beugrik, hogy ami ilyenkor történik, amit csinálok, az éppen a lehetőségeim csökkentése.
Hiszen miért is pont azt a szobát akarnám berendezni számomra kedves tárgyakkal és személyekkel ahol éppen vagyok, ahelyett hogy felfedezném a többi szobát, sőt akár azt hogy nincsenek is szobák, nincsenek falak, sőt tegnap és holnap sincs….hanem bármi, bárhol és bármikor.
Ugyanakkor azt is érzem, hogy bár néha örülök annak ha ezt ilyen határtalanul gondolhatom, de bevallom, legtöbbször inkább maradnék egy viszonylag kicsi és meghatározható helyen, legyen az akár egy kisszoba…ott szépen visszaaludnék….és ha mindez elég biztonságosnak tűnik, még azt is megígérem, hogy a villanyt sem kapcsolom fel, sőt a szemem is zárva tartom, nehogy kiderüljön hogy kevesebb van a szobámban mint a “bármi”.
A képen, amint Nepálban, a Swayambhu sztupa környékén éppen egy biztonságosnak tűnő szimbolikus tárgyba kapaszkodom görcsösen és csukott szemmel, ahelyett hogy elindulnék és felfedezném, hogyan is van ez az egész.
