Azon gondolkodom, hogy mi lehetne a témája az előttünk álló egy hetes vitorlás coachingnak (együttlét a Balcsin vitorlázva), mi az, amit egyrészt megvalósíthatónak tartok, másrészt eléggé érdekel is ahhoz, hogy felvillanyozzon. Így jutottam el a menedék fogalmához.
Ezt a szót sokan, sokféleképpen használják, kezdve a gyermekkortól (pl. a fogócskában a “ház”, vagy anyám ölelése), a felnőttkorban (a házam, a házasságom, a munkám, ….) vagy akár a vallásokban (pl. a keresztényeknél az “erős a várunk”, a buddhistáknál a “buddhista menedék”), ezért szeretném tisztázni, hogy én hogyan értem.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, anyámban hittem, ő volt a menedékem, ő jelentette a biztonságot. Bár megvédeni az igényeimhez képest teljesen nem tudott, ezért a biztonságban történő kibontakozó felcseperedés helyett (kis túlzással) újabb menedékek felé fordultam, hittem a sportban, a munkában, a párkapcsolatban, hittem a pénzben, de bevallom, egyik sem töltötte be maradéktalanul a menedékért kolduló vágyam.
Aztán jöttek a filozófiák, a vallás, ami szintén jó ötletnek tűnt. Még azt is gondoltam, hogy innentől már semmit nem kell majd a világból felfedezni, hiszen mindent készen kapok és elég mindezt elhinnem. Az tény, hogy legalább az akkor rosszul értelmezett felelősségem nyomasztó érzése csökkent és átmeneti könnyebbséget éreztem -az egyik helyről a másik helyre vándoroltak a konfliktusaim- de az én mostani értelmezésem szerint valódi változás nem történt.
Most azt érzem, hogy saját magam mindenkori abszolút érvényességének az érzése töltené be a legjobban a számomra a menedék fogalmát. A saját létezésem mindig jelen lévő érvényessége. Viszonyítás nélkül, feltétel nélkül….pőrén, úgy ahogy vagyok.
Megtörténhet ez egyáltalán? Megtörténhet, hogy a létezés tapasztalata nem kötődik feltételhez és nem indít el viszonyítást? Hogy nem csak relációban vagyunk képesek észlelni magunkat, hogy nem csak máshoz képest lehetünk? Hogy nem csak a feltételek zavarosában létezhetünk, például az éppen létrejött pillanatnyi kellemes helyzetben, azonnal nem a helyzet állandóvá tételére való törekvés ugrik be, ami törekvésnek a feltételessége kiszolgáltatottá tesz és ettől a kiszolgáltatottságtól nem szorul meg egyből a zabszem?
Szóval.
Én arra a menedékre gondolok, ami mindenkinek lehetne saját maga. Óh, ha ez szilárd lenne! Ha ebből indulhatna ki minden interakció a világ felé és ide nyugodna vissza minden élmény! Ha a kételkedésünk alapja, végre nem a saját létezésünk legmélyére mutatna, hanem ennek a feltétlen létezésnek a biztos tudatában lennénk képesek megkérdőjelezni ezen kívül minden mást, de leginkább a saját képzelgéseinket! Lennének ebben az esetben egyáltalán képzelgéseink? Képzelegnénk-e, álmodoznánk-e tovább, megtartva ezzel a csalódás konfliktusának a lehetőségét?
Létezhet ez a menedék? Merre van? Mikor van? Mi az ami segíti a kibontakozását és hogyan lehet többet jelen?
Jó szelet pajtásaim!