A buddhista szerzetes

Megértések és félreértések

Rögtön pár félreértést szeretnék tisztázni és pont ezeknek a félreértéseknek a magyarázata mentén kibontani a kérdést, a buddhista szerzetes fogalmát.

Először is, a buddhista szerzetesnek lehet felesége, lehet gyermeke és élhet velük együtt szépen sokáig.
Ezzel eljutottunk a buddhista fogadalmakhoz, merthogy pont aszerint fogja élni egy buddhista szerzetes a mindennapjait, a saját fogadalmainak megfelelően.
A leghumánusabb és ezért számomra a legszebb tudnivaló, hogy teljesen mindegy, hogy egyszer milyen fogadalmakat tett le, ezeket mind meg tudja változtatni és vagy “visszaadni” azokat a fogadalmakat amiket nem kíván magára nézve a jövőben érvényesíteni, vagy még újabbakat is érvényesíteni tud és mindezt, ahogyan az előbb utaltam rá, a saját akarata és belátása szerint.

De egyáltalán mi értelme van a fogadalmaknak?
Alapvetően nem lehet más értelme, mint hogy a gyakorlót szolgálják. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet pusztán az az értelme, hogy korlátozza a gyakorlót. Azért, mert maga a buddhista gyakorlás, vagyis a buddhista gyakorlatok nem szolgálnak más célt, mint az emberben lévő lehetőségek legjobban történő kibontakoztatását, aminek a célja nem más, mint maga az öröm.

Ha ez máshogy lenne, én azt hiszem nem töltöttem volna el ennyi évet egy buddhista egyház részeként…ráadásul örömmel és jókedvvel.

Egy szertartás a híres Mani Templomban, ami szertartást Sherab Gyaltsen Rinpocse tartja. (középen-elöl ül azon a trónuson). Ilyenkor sokan gyűlnek össze a Himalájából, nagy érdemet tulajdonítanak ennek a részvételnek. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az ilyen esetben együtt eltöltött 3 hét mély kapcsolódást indukál. Kapcsolódást, aminek a hiányából, vagy éppen a félreértéséből fakad a szenvedés maga.

A szerzetessé válás lehetőségei

A buddhista szerzetessé válás két esetéből az egyik, hogy a szülők berakják a gyermeküket egy kolostorba egy Láma fennhatósága alá, éppen azért, hogy idővel a gyermekből szerzetes váljék.

A buddhista szerzetessé válás másik esete az, hogy az ember eljut az élete során egy olyan helyzetbe, amikor úgy dönt (persze remélhetőleg jól meggondolva és jól megfontolva), hogy úgy tudja hatékonyabban kibontakoztatni magában a buddhista tanításokat, hogy buddhista szerzetesnek áll.

Egyik eset sem megmásíthatatlan, tehát egyik eset sem szól “örökké”.
De mégis, jó esetben van egy elhivatottság érzés a gyakorlóban. Ha gyermekként rakják be egy kolostorba akkor feltehetően megérti a lehetséges előnyeit a helyzetnek és/vagy sodródik az árral és buddhista szerzetessé válik, ha pedig a szerzetes élet mellett dönt, akkor éppen a saját jól meggondolt döntése eredményeképpen élvezi majd a korlátolt életet és azért, hogy minél többet tudjon a buddhista tanításokkal és a tanításokon alapuló buddhista gyakorlatokkal foglalkozni.

Ha másért akarna bárki szerzetes lenni, mintsem hogy minél zavartalanabbul elmélyedhessen a buddhista tanításokban, akkor rossz iránylatot adott a saját életének és ebből később számtalan kára származik majd.
Leginkább az, hogy nem fogja megtalálni a saját leginkább önazonos működését…oké, ezzel nincs egyedül, de mégis elmondhatjuk, hogy egy elég nagy lehetőséget engedett ki ezzel a kezei közül a boldog emberré válás folyamatában.

Tehát, gyermekként belenőve egy kolostor szervezetébe egyszer csak ott lesz a lehetőség eldönteni, hogy merre tovább. Szerzetesnek áll a tanuló, vagy inkább választja a világi életet. Ha szerzetesnek áll, akkor jönnek a fogadalmak és ezekből a fogadalmakból pont annyi, amennyit jónak gondol saját magára nézve.
Ez maga a buddhista kolostori és képzési rendszernek a struktúrája, ami nyugaton lehet furcsa de keleten természetes.

Amúgy nyugaton sem furcsa, csak úgy hívják, hogy kolesz és amit a tanuló célbavesz az valamilyen tudományos fokozat a képzési kereteken belül.
Keleten pedig a képzés helye a kolostor, a tanulmányok a buddhizmus és a lehetőség pedig a buddhista szerzetesi élet, amit megvalósítva a tanuló fokozatosan lépked a közösen elismert legmagasabb cím felé, ami egyenesen a Buddhává válás és nem más.

Ha így hasonlítjuk össze a két féltekét, keletet és nyugatot, akkor nincs is olyan nagy különbség a keleti és vallási, valamint a nyugati és szakmai előmenetelben.
Buddhista szerzetesi fogadalom

Tehát ott tartottunk, hogy a gyakorló, bármilyen indíttatásból is, de leteszi a szerzetesi fogadalmat.
Dönthet arról, hogy milyen ruhát kíván hordani, hogy hol akar élni, hogy milyen körülményeket választ magának a saját életére, házasodik vagy sem, illetve hogy mivel kíván foglalkozni…a buddhista tanulmányokkal, vagy világi szakmákkal.

Ezen a ponton pedig leteszi a fogadalmait.
Aztán ha majd nem látja megfelelőnek a saját “fejlődése” szerint ezeket a fogadalmakat, akkor visszaad belőlük bármennyit, vagy még letesz párat, vagy vissza is ad és más fogadalmakat tesz le.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a nők számára több fogadalomra van lehetőség mint a férfiak számára, talán azért, mert a nők több dolog felé is képesek elcsábulni a hétköznapok szintjén mint a férfiak, akik többségének elég az esti sör és a gazdag vacsora.

A kolostori elszigetelődés, mint katalizátor?

De vajon van értelme a kolostori életnek?
Ezt mindenki döntse el saját maga. Ha csupán arról van szó, hogy a kolostor egy hely, ahova beraktak a szüleim, oda szocializálódtam, ott futok be egy karriert és nincs másra igényem, akkor nem nagyon.
Ebben az esetben szépen megtanulom a gyakorlatokat, a mantrákat, az imákat, a szertartásokat és még az is lehet, hogy köztiszteletben állóként élem le az életem, de vajon mi van az élet, vagyis a saját magam felfedezésével? Vajon mi van azzal a képződménnyel, aki benne bujkál a szerzetesi köpeny alatt? Vajon mi van vele? Vajon megérti a sajátosságát és ezáltal képes túljutni saját magán? Vajon, ha találkozna Buddhával, akkor mit kérdezne tőle és vajon miről beszélgetnének? Egy olyan életútról, ami a buddhista összefüggésben egy ugyanolyan karrier, mint bármilyen másik karrier? Ebben az esetben egyáltalán van értelme az egésznek? A kolostornak, a képzésnek, a lehetőségnek és Buddhának magának? Szerintem nem sok.

Nézzük a másik lehetőséget, ami az én tapasztalatom szerint a ritkább, sőt azt állítom, hogy talán a kolostor falain belül még ritkább, mint a világi kíváncsi követők között.

Ez pedig az az eset, amikor van értelme az egésznek és valaki azért lesz buddhista szerzetes, hogy tényleg annak éljen aminek a legjobban az értelmét látja és a lehető legtöbb energiát fektethesse bele a saját magának a megismerésébe, amin keresztül képes lesz feloldani a félreértéseit, ezáltal beteljesíti Buddha tanításait és meghaladja a szamszárát, vagyis túljut a szenvedés önös korlátain.

A különböző buddhista hagyományok szerint ez nem egy kis dolog és ahány hagyomány, annyi tanítás van arról, hogy ezt tulajdonképpen hogyan is lehet megtenni, hogyan lehet elérni.
Ezért a lehető legjobb eset ami történhet, az az, hogy valaki ráérez a buddhista tanításokra, aztán talál magának egy olyan tanítási rendszert, amiben képes elmerülni, aztán talál egy olyan kolostort, ahol mindezt megteheti és él amíg meghal, de közben talán elér valamit, amit máshogy talán nem ért volna el. Hogy mit? Hát a szenvedés nélküli állapotot, ami maga a Buddhaság állapota. (a felfedezőjéről elnevezve)

Ha ezt az állapotot elérte, akkor viszont teljesen mindegy, hogy hol van és mit csinál.
Ekkor lehet bent egy kolostor falai közt, vagy akár kint az életben….amit elért azt nem veszti el, amit megvalósított, azt nem veheti el tőle senki és nem is kerülhet olyan helyzetbe, ami kizökkenthetné ebből az állapotból, hiszen Buddha tanításai szerint az elme teremti a világot és a “túljutott”, vagyis buddha elméje nirvánát teremt, vagyis számára vége a szenvedésnek.
Ekkor pedig tök mindegy, hogy az ember hol van és mit csinál. Lehet sofőr a BKK-nál, vagy éppen kapálhatja a kiskertjét, a “boldog tudat mindenhol boldog”. (ezt az idézőjeles kijelentést Csecsu Rimpocsétől hallottam, de ha elgondolkodunk rajta, nem juthatunk más megértésre, mint erre)

Ezért elmondhatjuk, hogy a kolostori életnek, vagyis az egész buddhista szerzetes témakörnek a lényege egyetlen dolog, ez pedig a buddhaság állapota.
Ha ez eléretett, akkor mindegy, hogy az ember szerzetes vagy sem.

Ha viszont ez nincs meg, akkor lehet éppen szerzetes és lehet hogy jó irányban halad megvalósítani ezt az állapotot, de az is lehet, hogy nem halad jó irányban, de sajna a legtöbb esély arra van, hogy az ember nem jut semmire.

Semmire nem jut, még akkor sem, ha egy kolostorban lakik, szerzetesi köpenyben jár, ha mindenki hajbókol neki és ha távolról üdvözlik sem.

A legtöbbször semmire nem jut, még akkor sem, ha kockásra üli a seggét a meditáció közben egy kolostor gompájában (meditációs terem) egy mécses fényénél, még ha mindenki kussban is ül körülötte és senki nem meri megzavarni a “mély meditációjában”.

Ha semmire nem jutunk, attól még nem történt nagy baj. Felnevelünk pár gyereket, befutunk egy-két karriert és büszkén nézünk végig a családunkon a vasárnapi asztal körül.
Ha pedig keleten süt ránk a nap és itt nem jutunk semmire, akkor lehetünk akár buddhista papok is, köztiszteletben állók, végezhetünk szép szertartásokat, adhatunk áldást és bíztathatjuk az embereket, hogy meg tudják csinálni, vagyis képesek az életre. De mindez nem tök mindegy?

De a legfontosabb, hogy mégis van esély, mert a tanítások nagyon is mélyek és nagyon is tiszták. Ugyanakkor úgy tartják, hogy nem lehet többet beletölteni egy korsóba annál, mint amennyi hely (tér) van benne.

Élet a kolostorban

Ne gondold, hogy olyan különleges, sőt teljesen hétköznapi.
A lényege is pont az, hogy a lehető leghétköznapibb legyen. Ezzel a hétköznapisággal ad kiszámíthatóságot és ezzel a kiszámíthatósággal teremti meg azt a biztonságot, ami biztonságra az önismereti folyamatnak (a Buddhává válás folyamatának) szüksége van.

Még a nevét is hátrahagyja az ember, hiszen a menedékvétel, vagyis a buddhistává válás folyamatában kap egy furán csengő nevet, amin persze sokat lehet a szertartás után gondolkodni, hogy miért is éppen ezt és miért nem éppen mást, de valójában ez sem szolgál másra, minthogy elkezdődjön valami új és ezzel véget érjen valami, aminek véget akar vetni a gyakorló. Ezek a buddhista nevek általában jól hangzanak, dicsőséges és nagyszerű, simogatja a gyakorló önmagába vetett hitét és elég tartalék üzemanyagot (önámítást) ad ahhoz, hogy elbukdácsoljunk a következő megpróbáltatásig, ami maga a gyakorlás soha véget nem érő folyamata. Maga a gyakorlás viszont talán a kolostorban a legkézenfekvőbb, hiszen minden erről szól és semmi nincs ami kizökkenthetne…gondolnánk és ez bizony nincs így. Merthogy elindul az élet azon az 1 m2-en az ezt megelőző hatalmas összevisszaság helyett, ami összevisszaság a nyugati élet maga, de sajna hamar kiderül, hogy nem történt sok, mert most ezen az 1 m2-en történik minden, ami régen olyan szerteágazó helyeken jelent meg. Nabasszus….erről nem volt szó, pedig ez történik. Ami otthon, a nyugati kavalkádban más és más jelenségeken keresztül jelent meg, az most mind megjelenik itt ebben az egyszerű környezetben és itt okozza ugyanazt a kínlódást, amit “otthon” okozott. Ez egy fontos felfedezés, de meggyőzni senkit nem akarok. Mindenki nyugodtan próbálja ki, hogy az áhított “majd egyszer nem fogok semmit csinálni”-ban milyen kínok vannak. Tulajdonképpen ekkor kezdődik a kaland. A vágyat felülírja, vagyis validálja a valóság, ekkor a remény széthull és a hit eltűnik….jó esetben.

Na, de vissza a kolostorhoz. A kelés és a fekvés korai. Az éjszaka csendes.
A nappal kiszámítható. A gyakorlatok egymásra épülők és a keretrendszer a buddhista kalendárium szerinti, vagyis ilyen-olyan napok, ünnepek ünnepek hátán…mindez a holdnaptárhoz igazodva.

Mivel a kolostor egy olyan intézmény, ami jó esetben önfenntartó, ezért a benne élők is kiveszik a részüket a fenntartásában. Mindenki, a saját képességei szerint. Van, aki a számolásban otthonosabb és ezért az office-ben találja magát, van aki gyakorlatiasabb és ezért a kertben, vagy az épület körül munkálkodik.
A cél az önfenntartás, amihez bevételre van szükség, tehát a kolostor szolgáltat. Buddhista szertartásokat ad fizetségért, amit inkább felajánlásnak szeretnek hívni, hogy kevésbé legyen köze a “koszos” pénzhez, amire nyilván szükség van a működtetéshez. Én nem szeretek finomkodni, sőt szerintem a pénz nem is koszos, de mindig szórakoztat, ahogyan megpróbáljuk az “ugyanazt” “máshogy” nevezni. Szerintem attól ez még ugyanaz és ezzel nincs is baj. Ha pedig valaki szerint igen, akkor máris elérkeztünk oda, ahol a munkát a saját rendszerén (önmagán) el tudja kezdeni, vagyis a konfliktusig, ami biztosan egy félreértésből fakad, csakúgy, mint minden konfliktus, vagyis maga a szenvedés.

A képen Láma Pema a Swayambhu Stupa lépcsőjén, aki a jóslásban jeleskedik….persze felajánlásért cserébe. “Adj amennyit nem sajnálsz!” A képzés során, jó esetben minden szerzetes megtalálja a magának való tevékenységet. Pema Láma egy jós Láma, aki ebben az aktivitásban teljesedik ki. Ha arra járunk, jó vele összenevetni, egyáltalán nem komor, mint a képen.

A ki- és bejárásra vonatkozó szabályok

A kolostorban lakó gyerekek természetesen nem járhatnak ki-be, de a felnőttek igen. Ezért például Kathmanduban, sok szerzetessel lehet találkozni népszerű helyeken, jó éttermekben…én iPhone-t is itt láttam életemben először a G.Caféban lógó szerzeteseknél.

Ritkán, de van lehetőség látogatást tenni női kolostorokban, lehet még nem említettem, de a kolostorok nem koedukáltak.
Itt először azt vettem észre, hogy sokkal magasabbak a női kolostor falai és a falak tetején sokkal több a drótháló és a szögesdrót. Amikor erre rákérdeztem, azt a választ kaptam, hogy a fiatal lányok sokkal nehezebben viselik a szüleiktől való elszakítást és ezért jobban kell őket védeni a hazaszökéstől. Szomorú, de úgy látszik, a gyermekek a szüleikkel szeretnének lenni addig, amíg felnőtté nem cseperednek.

A fiú kolostorokban mindez lazább, amikor vége a napi képzésnek, mint a siserehad rohannak a gyerekek az egyetlen számítógéphez játszani és bejelentkezni a közösségi fiókjukba, valamint persze közösen bámulják a TV-n a számunkra a megszokottnál is bugyutább sorozatokat a közösségi helyiségben.

Napi díjak és étkeztetés

Az étkezés egyszerű, az étel a kolostor saját konyhájában készül, de erről sok tapasztalatom nincs, mert mi annak idején, külsősként saját magunk oldottuk meg a saját étkezésünket.

A napi bentlakás díja egy kétágyas szobában 2012-ben 10 USD volt. Mára 15 lett, mondjuk a szoba elég puritán, talán 10 m2, de minden van benne, amire szükség van. Egyetlen kivétellel, az pedig a meleg. Télen nincs fűtés, de szigetelés sem, az ablak egy szimpla üveg és ha nincs áram a hősugárzóhoz (régen csupán napi 5-8 órán keresztül volt), aki nem szokott ehhez, aki nem ebben a hőmérsékletben nevelkedett, ennek bizony hideg. Az idő ezen a vidéken télen nem barátságos, sokat fúj a szél a Himalájából, bár nincs hidegebb, mint mínusz 2 fok, de hamar sötétedik és ha melegvíz sincs, elkezd kellemetlen lenni a létezés.

A tél, február második hete után enyhül és már van a napnak ereje. Ilyenkor a legjobb, egészen április végéig, amikor már viszont a meleg a baj és jön egy kis tavaszi csapadék, ami a földúton sártengetté változtatja a vidéket.

Talán ezért is döntöttünk annak idején úgy, hogy bár minden vágyunk volt a kolostori élet és két karriert is magunk mögött hagytunk a negyvenes éveinkben itthon, de fél év után felhagytunk ezzel az egész a kolostorkodással.

Több infó és képek az akkor készített saját blogunkon:
http://nepalipar.blogspot.com/