Először is, szeretném nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nem adatokat kívánok közölni a cikkemmel, erre pont ott van a Wiki.

Hiszen az, aki a területre érkezik, a saját érzéseivel fog legelőször és leginkább találkozni és teljesen mindegy lesz neki, hogy ki mikor és mit épített. Erre az adatgyűjtésre majd később talán igénye lesz, de az elején ez mind nem számít.

Az országot úgy képzeld el ha már jártál Indiában, hogy méltán hívják kis Indiának.

Az egyik reggel hazafelé a hajnali napfelkelte nézegetésből az Annapurna régióban. A képen a Fishtail magaslik.

Ha Indiában nem jártál és a két országot egyben, egy utazással szeretnéd megismerni, akkor a véleményem szerint célszerűbb Indiával kezdeni és utána utazni Nepálba.
Indiából Nepál felé tartva, egyre mosolygósabb az egész.

Erre utal a két mozaikszó is, ami így írja le a két országot:
INDIA: I Never Do It Again
NEPAL: Never Ending Peace And Love

Szerinted ezt hol hallottam?
Indiában, vagy egy fiatal nepáli mosolygó szájból?

Egyszóval Nepál könnyebb, ezért is járom én a területet a velem tartókkal Indiából Nepálba és nem fordítva.

A határ, amin mi át szoktunk kelni, szó szerint a világvége.
Mivel az én érdeklődésem Indiában észak-keletre húz, leginkább a hinduizmus és a buddhizmus gyökerei miatt, ezért én Bodh Gaya-ból utazom át Nepálba.

Erre a határátkelésre két irány jöhet szóba. Az egyik, hogy visszarepülünk Delhibe és onnan átrepülünk Kathmanduba, a másik, hogy bevállaljuk azt a durván 300 km-t a határig közúton.

Ez 8 órát vesz igénybe, ami után 1-1 óra az indiai és a nepáli ügyintézés és meg is érkeztünk.

Fontos tudni, hogy a határon már nem lesz lehetőség elkészíteni az ügyintézéshez szükséges feltételeket, például fotót és jelentkezést az ügyintézésre, ezért erre érdemes már előre dolgozni.

Maga a határátkelés minden elképzelést felülmúl.
Tömeg és a mi megszokásaink szerint összevisszaság. A helyiek között ez egy nyitott határátlépés, vagyis szabadon jöhetnek és mehetnek a két ország között, de azért mégis megállítja őket a közeg és vizsgálódik.

Mivel egyszer előfordult, hogy lekéstük az office záróráját, már inkább a nyitásra érkezem, még akkor is, ha ez egy egész éjjel tartó utazást is jelent Indiában, a nepáli határátkelés és beutazás előtt.

Az az egy eset, amikor lekéstük a határállomás hivatalos nyitvatartását, nehezen felejthető. Az ázsiai barangolásaim során párszor már kiejtettem a számon, hogy soha többé nem jövök és ezt itt, akkor, határozottan emlékszem, hogy kimondtam. Persze, még az este és másnap reggel már minden oké volt, de mégsem tartozik a legjobb éjszakáim közé…talán a “pokoli” a legjobb szó arra, ahogy éreztem magam és ebben számomra leginkább a velem utazók csalódottsága volt a legrosszabb. Nem volt könnyű helyzet, de hamar felülírták a rákövetkező kalandjaink.
Szóval, szervezd magad úgy, hogy ne kelljen a határon éjszakáznod! Bőven elég ebből ott egy óra, kár ottragadni tízre.

De ahogy írtam is, a szívem csücske Nepálban nem az amúgy különleges és bámulatos hegycsúcsok, hanem az itt található kolostorok világának a sokatmondó csendje. A kedvencem, a kép közepén lévő Swayambhu Stupa alatt lévő Drukpa Kagyü kolostor, ahol rendszerint meg is szállunk 3 éjszakára…a háttérben a Ganesh Himal csúcsai.

Innen kezdve ez már Nepál, ami még jó pár kilométerig szinte ugyanolyan mint India, aztán lassan megváltozik minden.
A táj elkezd 3D-re magasulni, a hőmérséklet csökken, az arcok kerekednek, a szemek vékonyodnak, az ételek veszítenek az édeskés ízekből és a választékból, valamint egyre többször látunk művészetet akár az utcán képek és zene formájában.

A nepáli kormány honlapján olvastam tanácsként, hogy “Ha Nepálba érkezel, ne akard a Himaláját megváltoztatni, inkább hagyd, hogy a Himalája változtasson meg téged”.
…és tényleg, kár lenne fordítva.

Ha a tanácsaim szerint Indiából mész Nepálba, akkor az Indiára vonatkozó javaslataim itt már lazulhatnak, de ugyanazokat az elveket kell képviselniük.
Ha nem mész Indába, vagy legalábbis Nepál előtt nem, akkor mindaz amit Indiáról írtam, az pont ugyanúgy érvényes ide, Nepálba is.
Ez azért van, mert minden viszonylagos és India után Nepál már könnyebb, viszont India nélkül Nepál a mélyvíz.
Ezért nem akarom húzni az időd, az “Indiai utazási tanácsok” és “Az indiai utazás veszélyei” cikkeim a blog oldalamon elegek lesznek Nepálra is.

A Chitwan Nemzeti Parkban, ahol a régóta háziasított elefántok munkaeszközök és turista látványosságok egyaránt.

Nepálról a természet nézőpontjából

Igen, majdnem mindenki a Himalája miatt zarándokol ide.
Én nem, ugyanakkor tény, hogy amit itt talál az ember a hegyek tekintetében, az egyszóval lenyűgöző.

Erre épül rá Nepál turizmusa, számtalan cég kínál lehetőséget a trekkingre, a 3 napos sétától az Everest csúcstúráig.
A verseny nagy, a nyugati elvárás magas, ezért a nepáli szolgáltatók profik és pontosak. Az átlag nepáli trekking, ami igen jól hangzik otthon elmesélve és hozzáposztolva a szuper fotókat, rendszerint 1-2 éjszakai tivornyázás Kathmandu belvárosában (amit én inkább el-kerülök, mint be-), aztán egy pehelysúlyú sétálás 5-7 napig a lankákon.

Mindezt online leszerveztetve a számtalan nepáli szolgáltatóval, akik a reptéren érkezéskor felszednek és a program végén kivisznek a reptérre. Miért is ne?

Ezen kívül, kiváló lehetőségek adódnak a természet szempontjából akár bungee ugrásra, raftingra a sebes folyókon, siklóernyőzésre a Phewa tó felett, merevszárnyú sárkányrepülésre a tó körül, repülővel az Everest tövébe és akár helikopterrel az Annapurna alaptáborba. Ha az állatvilággal akarsz kapcsolatot, akkor ott van a Chitwan Nemzeti Park, ahol majdnem biztos a találkozás orrszarvúval a saját élőhelyén, akár elefánthátról is.

Ahogy India, Nepál a szélsőségek tekintetében is szórakoztató.
Hiszen ott van a tengerszint körüli terület, aztán a közepes magasságok (1.500-2.000 m), majd a magashegyi övezet. A terület ezért változó és a rajta való utazás izgalmas.

A lakosság alapvetően a völgyekbe szorult városokban zsúfolódik össze, ki gondolná, hogy Kathmandu a világ egyik legszennyezettebb fővárosa, a levegő szállópor tartalma időszakonként magasan az egészségtelen intervallumban van.

Számomra a vidék itt is vonzóbb, semmi nem fárasztóbb nekem, mint Kathmandu zsúfolt belvárosában ücsörögni egy klasszikusan angol bárban egy pohár sör mellett.
Én jobban szeretem a helyi kis kocsmákat, ahol még bambusz korsóban mérik az erjesztett árpából készült langyos alkoholt, a Thongpa-t, amiből egy adag három felöntéssel spicces-vicces, a második már bevágós-támolygós.
Erről jut eszembe, ha politizálnál, arról lebeszélnélek. Arattam már dühös beszólásokat kocsmázáskor, hiszen a 15 évig tartó polgárháború minden oldalról követelt áldozatokat.

Ha Nepálban semmi különös nem vonzó a számodra, csupán meg akarod ismerni és beutazni egy kis trekkinggel, arra elég egy helyi online szervezés a netről, vagy akár helyben egy útszéli utazási iroda, de ha mélyebben szeretnéd megismerni az összefüggéseket, vagy a buddhizmusból nem a reptérhez közeli Boudha melletti kirakat érdekel, akkor időt kell szánnod rá. Időt, ami manapság talán a legkevesebb, ezért ebben az esetben válassz magadnak olyan utitársat vagy vezetőt, akinek egyrészt számodra vonzó a stílusa, hasonló az érdeklődése, valamint nem a menüből választ magának sem.

Szóval figyelj oda, mert manapság a spiritualizmus émelyítő és hízelgő félremagyarázásával és negédes ígérgetéssel szinte bármennyit ki lehet csalni a csalódott nyugatiakból!

Mindez tényleg lehet akár hatalmas élmény, de nekem mégis más a szívem csücske.

Az Annapurna alaptáborban, ahol a magasság miatti ritka levegő és a túránkhoz képest viszonylagos hideg miatt 20 perc is soknak tűnik.

Nepál más nézőpontokból

Amivel én itt szeretek találkozni, az a tibeti buddhizmus még éppen élő és személyes átadása, az ideköltözött tibeti kolostorok, nem a turistáknak épített termeiben. Persze minden egyszerre üzlet is, de most ezt hagyjuk figyelmen kívül és foglalkozzunk csupán az ajánlattal. Azzal az ajánlattal, amit manapság a világon talán itt a legkönnyebb és legkényelmesebb megkapni, történetesen a kapcsolódást a tibeti buddhizmus gyakorló átadási vonalához.
Oké, közben a Himalája persze hogy ott van és miért ne nézegetné az ember, hiszen valóban elbűvölő.

Na ebből a két belső igényemből szeretek én leginkább táplálkozni. Felfedezni mindkettőt és észrevenni, hogy nagyon is támogatják egymást, mintha ugyanannak a témának, csupán két megközelítéséről lenne szó.
Vajon milyen lett volna a tibeti buddhizmus a Himalája nélkül?
Vagy milyen lett volna a terület, a Himalája a buddhizmus nélkül?

Na ugye, hogy ez a két dolog szervesen kapcsolódik?
Az én lelki szemeim előtt, a magas havasok lábánál lévő és működő buddhista kolostor visz mindent.

Talán ezért is vetemedtünk annak idején Ancsával arra, hogy mindenünket hátrahagyva egyszer ideköltözzünk…de rég is volt, de mások is voltunk…ugyanakkor milyen elképesztő mértékben hatott ránk és változtatta meg az életünket.

Erről itt olvashatsz:
http://nepalipar.blogspot.com/

Egy 4 fős helikopterrel, a pokharai reptérről az Annapurna alaptáborba igyekszik a csapat egy része.

A Nemzeti Parkban ritkán fordul elő, hogy ne találkoznánk egy pár órás kirándulás keretében egy szabadon bóklászó orrszarvúval. Ilyenkor előbb kerülnek elő a fényképezőgép, mint a józan ész a menekülésre vonatkozóan.

Megértések és félreértések

Rögtön pár félreértést szeretnék tisztázni és pont ezeknek a félreértéseknek a magyarázata mentén kibontani a kérdést, a buddhista szerzetes fogalmát.

Először is, a buddhista szerzetesnek lehet felesége, lehet gyermeke és élhet velük együtt szépen sokáig.
Ezzel eljutottunk a buddhista fogadalmakhoz, merthogy pont aszerint fogja élni egy buddhista szerzetes a mindennapjait, a saját fogadalmainak megfelelően.
A leghumánusabb és ezért számomra a legszebb tudnivaló, hogy teljesen mindegy, hogy egyszer milyen fogadalmakat tett le, ezeket mind meg tudja változtatni és vagy “visszaadni” azokat a fogadalmakat amiket nem kíván magára nézve a jövőben érvényesíteni, vagy még újabbakat is érvényesíteni tud és mindezt, ahogyan az előbb utaltam rá, a saját akarata és belátása szerint.

De egyáltalán mi értelme van a fogadalmaknak?
Alapvetően nem lehet más értelme, mint hogy a gyakorlót szolgálják. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet pusztán az az értelme, hogy korlátozza a gyakorlót. Azért, mert maga a buddhista gyakorlás, vagyis a buddhista gyakorlatok nem szolgálnak más célt, mint az emberben lévő lehetőségek legjobban történő kibontakoztatását, aminek a célja nem más, mint maga az öröm.

Ha ez máshogy lenne, én azt hiszem nem töltöttem volna el ennyi évet egy buddhista egyház részeként…ráadásul örömmel és jókedvvel.

Egy szertartás a híres Mani Templomban, ami szertartást Sherab Gyaltsen Rinpocse tartja. (középen-elöl ül azon a trónuson). Ilyenkor sokan gyűlnek össze a Himalájából, nagy érdemet tulajdonítanak ennek a részvételnek. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az ilyen esetben együtt eltöltött 3 hét mély kapcsolódást indukál. Kapcsolódást, aminek a hiányából, vagy éppen a félreértéséből fakad a szenvedés maga.

A szerzetessé válás lehetőségei

A buddhista szerzetessé válás két esetéből az egyik, hogy a szülők berakják a gyermeküket egy kolostorba egy Láma fennhatósága alá, éppen azért, hogy idővel a gyermekből szerzetes váljék.

A buddhista szerzetessé válás másik esete az, hogy az ember eljut az élete során egy olyan helyzetbe, amikor úgy dönt (persze remélhetőleg jól meggondolva és jól megfontolva), hogy úgy tudja hatékonyabban kibontakoztatni magában a buddhista tanításokat, hogy buddhista szerzetesnek áll.

Egyik eset sem megmásíthatatlan, tehát egyik eset sem szól “örökké”.
De mégis, jó esetben van egy elhivatottság érzés a gyakorlóban. Ha gyermekként rakják be egy kolostorba akkor feltehetően megérti a lehetséges előnyeit a helyzetnek és/vagy sodródik az árral és buddhista szerzetessé válik, ha pedig a szerzetes élet mellett dönt, akkor éppen a saját jól meggondolt döntése eredményeképpen élvezi majd a korlátolt életet és azért, hogy minél többet tudjon a buddhista tanításokkal és a tanításokon alapuló buddhista gyakorlatokkal foglalkozni.

Ha másért akarna bárki szerzetes lenni, mintsem hogy minél zavartalanabbul elmélyedhessen a buddhista tanításokban, akkor rossz iránylatot adott a saját életének és ebből később számtalan kára származik majd.
Leginkább az, hogy nem fogja megtalálni a saját leginkább önazonos működését…oké, ezzel nincs egyedül, de mégis elmondhatjuk, hogy egy elég nagy lehetőséget engedett ki ezzel a kezei közül a boldog emberré válás folyamatában.

Tehát, gyermekként belenőve egy kolostor szervezetébe egyszer csak ott lesz a lehetőség eldönteni, hogy merre tovább. Szerzetesnek áll a tanuló, vagy inkább választja a világi életet. Ha szerzetesnek áll, akkor jönnek a fogadalmak és ezekből a fogadalmakból pont annyi, amennyit jónak gondol saját magára nézve.
Ez maga a buddhista kolostori és képzési rendszernek a struktúrája, ami nyugaton lehet furcsa de keleten természetes.

Amúgy nyugaton sem furcsa, csak úgy hívják, hogy kolesz és amit a tanuló célbavesz az valamilyen tudományos fokozat a képzési kereteken belül.
Keleten pedig a képzés helye a kolostor, a tanulmányok a buddhizmus és a lehetőség pedig a buddhista szerzetesi élet, amit megvalósítva a tanuló fokozatosan lépked a közösen elismert legmagasabb cím felé, ami egyenesen a Buddhává válás és nem más.

Ha így hasonlítjuk össze a két féltekét, keletet és nyugatot, akkor nincs is olyan nagy különbség a keleti és vallási, valamint a nyugati és szakmai előmenetelben.
Buddhista szerzetesi fogadalom

Tehát ott tartottunk, hogy a gyakorló, bármilyen indíttatásból is, de leteszi a szerzetesi fogadalmat.
Dönthet arról, hogy milyen ruhát kíván hordani, hogy hol akar élni, hogy milyen körülményeket választ magának a saját életére, házasodik vagy sem, illetve hogy mivel kíván foglalkozni…a buddhista tanulmányokkal, vagy világi szakmákkal.

Ezen a ponton pedig leteszi a fogadalmait.
Aztán ha majd nem látja megfelelőnek a saját “fejlődése” szerint ezeket a fogadalmakat, akkor visszaad belőlük bármennyit, vagy még letesz párat, vagy vissza is ad és más fogadalmakat tesz le.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a nők számára több fogadalomra van lehetőség mint a férfiak számára, talán azért, mert a nők több dolog felé is képesek elcsábulni a hétköznapok szintjén mint a férfiak, akik többségének elég az esti sör és a gazdag vacsora.

A kolostori elszigetelődés, mint katalizátor?

De vajon van értelme a kolostori életnek?
Ezt mindenki döntse el saját maga. Ha csupán arról van szó, hogy a kolostor egy hely, ahova beraktak a szüleim, oda szocializálódtam, ott futok be egy karriert és nincs másra igényem, akkor nem nagyon.
Ebben az esetben szépen megtanulom a gyakorlatokat, a mantrákat, az imákat, a szertartásokat és még az is lehet, hogy köztiszteletben állóként élem le az életem, de vajon mi van az élet, vagyis a saját magam felfedezésével? Vajon mi van azzal a képződménnyel, aki benne bujkál a szerzetesi köpeny alatt? Vajon mi van vele? Vajon megérti a sajátosságát és ezáltal képes túljutni saját magán? Vajon, ha találkozna Buddhával, akkor mit kérdezne tőle és vajon miről beszélgetnének? Egy olyan életútról, ami a buddhista összefüggésben egy ugyanolyan karrier, mint bármilyen másik karrier? Ebben az esetben egyáltalán van értelme az egésznek? A kolostornak, a képzésnek, a lehetőségnek és Buddhának magának? Szerintem nem sok.

Nézzük a másik lehetőséget, ami az én tapasztalatom szerint a ritkább, sőt azt állítom, hogy talán a kolostor falain belül még ritkább, mint a világi kíváncsi követők között.

Ez pedig az az eset, amikor van értelme az egésznek és valaki azért lesz buddhista szerzetes, hogy tényleg annak éljen aminek a legjobban az értelmét látja és a lehető legtöbb energiát fektethesse bele a saját magának a megismerésébe, amin keresztül képes lesz feloldani a félreértéseit, ezáltal beteljesíti Buddha tanításait és meghaladja a szamszárát, vagyis túljut a szenvedés önös korlátain.

A különböző buddhista hagyományok szerint ez nem egy kis dolog és ahány hagyomány, annyi tanítás van arról, hogy ezt tulajdonképpen hogyan is lehet megtenni, hogyan lehet elérni.
Ezért a lehető legjobb eset ami történhet, az az, hogy valaki ráérez a buddhista tanításokra, aztán talál magának egy olyan tanítási rendszert, amiben képes elmerülni, aztán talál egy olyan kolostort, ahol mindezt megteheti és él amíg meghal, de közben talán elér valamit, amit máshogy talán nem ért volna el. Hogy mit? Hát a szenvedés nélküli állapotot, ami maga a Buddhaság állapota. (a felfedezőjéről elnevezve)

Ha ezt az állapotot elérte, akkor viszont teljesen mindegy, hogy hol van és mit csinál.
Ekkor lehet bent egy kolostor falai közt, vagy akár kint az életben….amit elért azt nem veszti el, amit megvalósított, azt nem veheti el tőle senki és nem is kerülhet olyan helyzetbe, ami kizökkenthetné ebből az állapotból, hiszen Buddha tanításai szerint az elme teremti a világot és a “túljutott”, vagyis buddha elméje nirvánát teremt, vagyis számára vége a szenvedésnek.
Ekkor pedig tök mindegy, hogy az ember hol van és mit csinál. Lehet sofőr a BKK-nál, vagy éppen kapálhatja a kiskertjét, a “boldog tudat mindenhol boldog”. (ezt az idézőjeles kijelentést Csecsu Rimpocsétől hallottam, de ha elgondolkodunk rajta, nem juthatunk más megértésre, mint erre)

Ezért elmondhatjuk, hogy a kolostori életnek, vagyis az egész buddhista szerzetes témakörnek a lényege egyetlen dolog, ez pedig a buddhaság állapota.
Ha ez eléretett, akkor mindegy, hogy az ember szerzetes vagy sem.

Ha viszont ez nincs meg, akkor lehet éppen szerzetes és lehet hogy jó irányban halad megvalósítani ezt az állapotot, de az is lehet, hogy nem halad jó irányban, de sajna a legtöbb esély arra van, hogy az ember nem jut semmire.

Semmire nem jut, még akkor sem, ha egy kolostorban lakik, szerzetesi köpenyben jár, ha mindenki hajbókol neki és ha távolról üdvözlik sem.

A legtöbbször semmire nem jut, még akkor sem, ha kockásra üli a seggét a meditáció közben egy kolostor gompájában (meditációs terem) egy mécses fényénél, még ha mindenki kussban is ül körülötte és senki nem meri megzavarni a “mély meditációjában”.

Ha semmire nem jutunk, attól még nem történt nagy baj. Felnevelünk pár gyereket, befutunk egy-két karriert és büszkén nézünk végig a családunkon a vasárnapi asztal körül.
Ha pedig keleten süt ránk a nap és itt nem jutunk semmire, akkor lehetünk akár buddhista papok is, köztiszteletben állók, végezhetünk szép szertartásokat, adhatunk áldást és bíztathatjuk az embereket, hogy meg tudják csinálni, vagyis képesek az életre. De mindez nem tök mindegy?

De a legfontosabb, hogy mégis van esély, mert a tanítások nagyon is mélyek és nagyon is tiszták. Ugyanakkor úgy tartják, hogy nem lehet többet beletölteni egy korsóba annál, mint amennyi hely (tér) van benne.

Élet a kolostorban

Ne gondold, hogy olyan különleges, sőt teljesen hétköznapi.
A lényege is pont az, hogy a lehető leghétköznapibb legyen. Ezzel a hétköznapisággal ad kiszámíthatóságot és ezzel a kiszámíthatósággal teremti meg azt a biztonságot, ami biztonságra az önismereti folyamatnak (a Buddhává válás folyamatának) szüksége van.

Még a nevét is hátrahagyja az ember, hiszen a menedékvétel, vagyis a buddhistává válás folyamatában kap egy furán csengő nevet, amin persze sokat lehet a szertartás után gondolkodni, hogy miért is éppen ezt és miért nem éppen mást, de valójában ez sem szolgál másra, minthogy elkezdődjön valami új és ezzel véget érjen valami, aminek véget akar vetni a gyakorló. Ezek a buddhista nevek általában jól hangzanak, dicsőséges és nagyszerű, simogatja a gyakorló önmagába vetett hitét és elég tartalék üzemanyagot (önámítást) ad ahhoz, hogy elbukdácsoljunk a következő megpróbáltatásig, ami maga a gyakorlás soha véget nem érő folyamata. Maga a gyakorlás viszont talán a kolostorban a legkézenfekvőbb, hiszen minden erről szól és semmi nincs ami kizökkenthetne…gondolnánk és ez bizony nincs így. Merthogy elindul az élet azon az 1 m2-en az ezt megelőző hatalmas összevisszaság helyett, ami összevisszaság a nyugati élet maga, de sajna hamar kiderül, hogy nem történt sok, mert most ezen az 1 m2-en történik minden, ami régen olyan szerteágazó helyeken jelent meg. Nabasszus….erről nem volt szó, pedig ez történik. Ami otthon, a nyugati kavalkádban más és más jelenségeken keresztül jelent meg, az most mind megjelenik itt ebben az egyszerű környezetben és itt okozza ugyanazt a kínlódást, amit “otthon” okozott. Ez egy fontos felfedezés, de meggyőzni senkit nem akarok. Mindenki nyugodtan próbálja ki, hogy az áhított “majd egyszer nem fogok semmit csinálni”-ban milyen kínok vannak. Tulajdonképpen ekkor kezdődik a kaland. A vágyat felülírja, vagyis validálja a valóság, ekkor a remény széthull és a hit eltűnik….jó esetben.

Na, de vissza a kolostorhoz. A kelés és a fekvés korai. Az éjszaka csendes.
A nappal kiszámítható. A gyakorlatok egymásra épülők és a keretrendszer a buddhista kalendárium szerinti, vagyis ilyen-olyan napok, ünnepek ünnepek hátán…mindez a holdnaptárhoz igazodva.

Mivel a kolostor egy olyan intézmény, ami jó esetben önfenntartó, ezért a benne élők is kiveszik a részüket a fenntartásában. Mindenki, a saját képességei szerint. Van, aki a számolásban otthonosabb és ezért az office-ben találja magát, van aki gyakorlatiasabb és ezért a kertben, vagy az épület körül munkálkodik.
A cél az önfenntartás, amihez bevételre van szükség, tehát a kolostor szolgáltat. Buddhista szertartásokat ad fizetségért, amit inkább felajánlásnak szeretnek hívni, hogy kevésbé legyen köze a “koszos” pénzhez, amire nyilván szükség van a működtetéshez. Én nem szeretek finomkodni, sőt szerintem a pénz nem is koszos, de mindig szórakoztat, ahogyan megpróbáljuk az “ugyanazt” “máshogy” nevezni. Szerintem attól ez még ugyanaz és ezzel nincs is baj. Ha pedig valaki szerint igen, akkor máris elérkeztünk oda, ahol a munkát a saját rendszerén (önmagán) el tudja kezdeni, vagyis a konfliktusig, ami biztosan egy félreértésből fakad, csakúgy, mint minden konfliktus, vagyis maga a szenvedés.

A képen Láma Pema a Swayambhu Stupa lépcsőjén, aki a jóslásban jeleskedik….persze felajánlásért cserébe. “Adj amennyit nem sajnálsz!” A képzés során, jó esetben minden szerzetes megtalálja a magának való tevékenységet. Pema Láma egy jós Láma, aki ebben az aktivitásban teljesedik ki. Ha arra járunk, jó vele összenevetni, egyáltalán nem komor, mint a képen.

A ki- és bejárásra vonatkozó szabályok

A kolostorban lakó gyerekek természetesen nem járhatnak ki-be, de a felnőttek igen. Ezért például Kathmanduban, sok szerzetessel lehet találkozni népszerű helyeken, jó éttermekben…én iPhone-t is itt láttam életemben először a G.Caféban lógó szerzeteseknél.

Ritkán, de van lehetőség látogatást tenni női kolostorokban, lehet még nem említettem, de a kolostorok nem koedukáltak.
Itt először azt vettem észre, hogy sokkal magasabbak a női kolostor falai és a falak tetején sokkal több a drótháló és a szögesdrót. Amikor erre rákérdeztem, azt a választ kaptam, hogy a fiatal lányok sokkal nehezebben viselik a szüleiktől való elszakítást és ezért jobban kell őket védeni a hazaszökéstől. Szomorú, de úgy látszik, a gyermekek a szüleikkel szeretnének lenni addig, amíg felnőtté nem cseperednek.

A fiú kolostorokban mindez lazább, amikor vége a napi képzésnek, mint a siserehad rohannak a gyerekek az egyetlen számítógéphez játszani és bejelentkezni a közösségi fiókjukba, valamint persze közösen bámulják a TV-n a számunkra a megszokottnál is bugyutább sorozatokat a közösségi helyiségben.

Napi díjak és étkeztetés

Az étkezés egyszerű, az étel a kolostor saját konyhájában készül, de erről sok tapasztalatom nincs, mert mi annak idején, külsősként saját magunk oldottuk meg a saját étkezésünket.

A napi bentlakás díja egy kétágyas szobában 2012-ben 10 USD volt. Mára 15 lett, mondjuk a szoba elég puritán, talán 10 m2, de minden van benne, amire szükség van. Egyetlen kivétellel, az pedig a meleg. Télen nincs fűtés, de szigetelés sem, az ablak egy szimpla üveg és ha nincs áram a hősugárzóhoz (régen csupán napi 5-8 órán keresztül volt), aki nem szokott ehhez, aki nem ebben a hőmérsékletben nevelkedett, ennek bizony hideg. Az idő ezen a vidéken télen nem barátságos, sokat fúj a szél a Himalájából, bár nincs hidegebb, mint mínusz 2 fok, de hamar sötétedik és ha melegvíz sincs, elkezd kellemetlen lenni a létezés.

A tél, február második hete után enyhül és már van a napnak ereje. Ilyenkor a legjobb, egészen április végéig, amikor már viszont a meleg a baj és jön egy kis tavaszi csapadék, ami a földúton sártengetté változtatja a vidéket.

Talán ezért is döntöttünk annak idején úgy, hogy bár minden vágyunk volt a kolostori élet és két karriert is magunk mögött hagytunk a negyvenes éveinkben itthon, de fél év után felhagytunk ezzel az egész a kolostorkodással.

Több infó és képek az akkor készített saját blogunkon:
http://nepalipar.blogspot.com/

Az alaptézis: a kelet és nyugat közeledése

Alapvető különbségnek azt látom a nyugati és a keleti gondolkodás hagyományai között, hogy amíg a nyugati megszokás a bajaink megoldásának az iránylatában kívülre (a dolgaink irányába) fordul, addig az alapvető keleti megszokás a bajok esetén a figyelmet a külső dolgok irányától éppen ellenkezőleg, befelé fordítja.

Tehát mindkét esetben a figyelemről van szó alapvetően, de amíg egy nyugati problémamegoldási stratégia kint, a jelenségek, a dolgok, a látvány irányában ügyködik, addig a keleti kultúra befelé próbálja fordítani a figyelmet, arra, ahol a problémák kialakulásának a valódi okát sejti.

Alapvetően ez a különbség, de ez az alapvető különbség alapvetően változtatja meg az erre a stratégiákra épülő életet.
Persze, mostanra sokat mosódott össze a két félteke, keleten elindult a kifelé figyelés divatja, nyugaton meg egyre jobban terjednek a keletről származó befelé figyelésre buzdító tanítások.

Tehát, ma már egyre inkább találkozik a kelet és a nyugat valahol középen. Egy kicsit bent keresgélünk, egy kicsit pedig kint. A bajaink, sajnos mindeközben köszönik jól vannak, élnek és virulnak.

Ha megfelelő távolságból nézzük mindkét alapvető elképzelést, a keletit és a nyugatit, meg kell állapítanunk, hogy társadalmilag nem jutottunk túl sokra. Az, hogy a megjelenő bajainkra hogyan reagálunk, hogy a boltba ugrunk le fegyverért, vagy magunkba szorítjuk a haragunkat egy ülőpárnára feszülve, nem sokat számít…egyszer úgyis kirobban a feszkó, amit így-úgy próbálunk kerülgetni magunkban…csak nézz szét a világban, de tudod mit, elég csak a gyűlölködő kommenteket olvasgatni a közösségi csatornákon.

Visszatérve a buddhista meditációra, a buddhista meditációs gyakorlatokra és az alaptézisre, miszerint a bajaink oka csakis bennünk, az érzelmeink irányában keresendő, logikusnak hangzik a figyelmünket az érzelmeink irányába fordítani. Ennek az odafordításnak a különböző stratégiái, maguk a különböző meditációs iskolák.

Vannak, akik jobban szeretnek a dolgok mélyére ásni és ezért nem állnak meg a hiányaik betöltésének a vágyánál, mint a théraváda iskolák és ezért nem is arra használják az isteneiket, hogy a hozzájuk címzett imáik segítségével a vágyaikat elérjék, hanem mondjuk felteszik a kérdést, hogy vajon mi lehet a vágyuk oka. Amint a saját működésünkre vonatkozó kérdések egyre mélyülnek, úgy jelennek meg az egyre átfogóbb és érthetőbb válaszok is, amik a folyamat előrehaladtával egyre inkább személytelenek. Közben kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az érzelmi mechanika, ami az emberi fajt működteti, az alapvetően honnan indul, vagyis milyen indíttatásból ered.

Az egész folyamatra jellemző a megismerés vágya, vagyis a kíváncsiság. Tehát sajna a valódi eredmények megvalósításához nem elég beleszületni egy kultúrába, mert sablonosan ismételgetve a módszereket, mondjuk akár a meditációt, vagy akár a jógát keleten, vagy az imádságokat nyugaton, nem túl sokra jut a kereső, talán még éppen a hátrányára is válik a “tudás”, ami tudás nem több, mint a gyakorlatok (akár a meditáció, vagy a jóga) formális ismerete. Ez a formalitás maga egy zsákutca, de ennek az egész folyamatnak a tekintetében mégis jelentősége van, csak úgy, mint az összes zsákutcának, ami mind kihagyhatatlan, vagyis az út része.

A Bodhi-kert, az a hely az indiai Bodh Gaya-n, ahol a történelmi Buddha elérte az állapotot, amit ma buddha állapotként ismerünk és a buddhista gyakorlatokon keresztül vélünk megvalósíthatónak. A fa mellé, ami alatt ülve elérte a próféta a megvilágosodás állapotát, egy későbbi, királyi rangban lévő hódolója azt a magas templomot építtette. Az egész egyhektáros kert ennek az eseménynek állít emléket, ezért sok, hasonló tanításokon felbuzdult gyakorlónak ad helyet.

Gyakorlati szempontból: a buddhista kolostorrendszer kialakulása

Tehát a kialakulását tekintve, a meditáció iskolája abból a megértésből ered, hogy ha valami bajt, valami fájdalmat tapasztal az ember, akkor mondjuk nem automatikusan és aznap elválik a perlekedő feleségétől és keres egy kevésbé perlekedőt, hanem megpróbálja megérteni a perlekedés kialakulását. Mert ha ezt nem érti meg, akkor bizony addig válik el újra és újra, amíg van még egy csepp maradék ereje az újraházasodáshoz. Tehát elmondhatjuk, hogy magával a bajoktól való elzárkózással (a példánál maradva a válással) a bajok nem szűnnek meg végérvényesen.

Ezzel el is jutottunk a meditációs iskolákig, sőt, a buddhista szerzetesek képzésének a kérdéséig, beleértve a kolostorokba tömörülés és az ezekben való éldegélés igényét.

Tehát, ha problémával találkozom az életemben és úgy tűnik, hogy ezt a problémát nem tudom feloldani a probléma tapasztalatának a jelenségében (ami teszem fel a perlekedő feleség), akkor megpróbálom megoldani magamban. Ekkor kerül előtérbe a megoldáshoz használandó eszköz, ami maga a meditáció.

Továbbgondolva ezt az egész iránylatot.
Ha társadalmilag elfogadottá válik, hogy a bajainkat belül, magunkban oldjuk fel, akkor az ehhez a manőverhez tartozó körülmények is társadalmilag kerülnek megoldásra, vagyis kialakul a kolostorrendszer, ahol aztán van hely, idő és anyagi forrás a meditáció gyakorlásához.

Olyannyira, hogy a szülők is szívesen adják be az ilyen iskolákba a gyermekeiket, mert mire odaérünk a folyamatban, akkorra már kialakul a társadalomban a társadalmi elismerése az itt tanulóknak, vagyis a szerzeteseknek. Az, hogy erre rászolgáltak vagy sem, nem ennek az írásomnak a témája.

A buddhista meditációs gyakorlatok

Ezzel el is jutottunk magához a meditációhoz.
A meditációk tényszerű bemutatása engem nem érdekel, egyrészt azért, mert a száraz tények megismeréséhez ott a Wiki, másrészt mert azt vettem észre, hogy pont elég azt az egy meditációt megismerni, amibe az ember erőt fektet. Ha pedig ez így van, akkor miért is akarnám megismerni a többit. Annak a feltehetően egy stílusnak (meditációnak) a megtalálása is inkább gyakorlati kérdés, mint analitikus elemzés.

Ez, a magunk számára leghatékonyabb meditációnak a megtalálása egy folyamat. Az egyetlen motorja pedig az őszinte és kegyetlen belátása a kudarcnak, vagyis annak, hogy amit csinálok, az nem vezet semmi eredményre. Ha ez a “kegyetlen” őszinteség nem tud jelen lenni, akkor a tanuló átbukdácsolja az egész életét, de a bajaiból végérvényesen nem jut ki. Ezzel elérkeztünk magának a prófétának az említéséhez, akit leginkább Buddha néven ismerhetünk, ami névnek a jelentése az, hogy “aki túljutott”. Vagyis, aki végérvényesen jutott túl a gondjain, ezzel pedig megvalósította a buddhaság állapotát, vagyis Buddhává (túljutottá) vált. Magáról az állapotról nem tudok beszámolni, de abban egyetérthetünk, hogy talán voltak már mindenkinek az életében olyan pillanatok, amikor valóban jól érezte magát és “megállt” az idő. Ezek a pillanatok aztán elmúltak, vagyis az állapot is elmúlt, tehát a túljutás nem sikerült, vagyis ezekben az esetekben szó sincs Buddhaságról.

Ezzel eljutottunk a meditáció gyakorlatának a végzéséhez.
Mivel eddig tisztába került az, hogy a figyelem vezetésének a gyakorlatáról van szó -ami a buddhista meditáció szíve- észre kell vennünk a szükségleteinket, amik ehhez a folyamathoz, a figyelem vezetésének a folyamatához szükségesek egészen addig, amig a figyelem majd nem áramlik természetes módon úgy, hogy az áramlása közben nem képződik akadály és ezért nem képződik a folyamatban elakadás, ami érzelmi elakadás érzelmi fájdalomként jelenik meg, vagyis ez okozza az érzelmi fájdalmainkat, tehát ha a világot Buddha tanításai szerint valójában az elmém hozza létre, akkor a világ(om) baját.

Itt hosszan lehetne taglalni a meditáció végzéséhez hozzásegítő körülményeket, a buddhista meditációs tárgyakat, szobrokat, vagy hogy csendre van szükség és az ebben a csendben megjelenő zajokat miként lehet szintén a gyakorlat végzésének a segítségére fordítani, mondjuk egy harang hangját, vagy akár a buddhista meditációs zenét, aztán magának a gyakorlatnak a kivitelezéséről is értekezhetnénk, de mindezekkel tele az internet és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a közelében van buddhista közösség, egy buddhista központ, ami tárt karokkal vár és ahol megismerheted a buddhista meditáció alapjait, ami kezdőknek és haladóknak is jó referencia pont.

Én inkább azzal szeretnék foglalkozni hogy milyen csapdákat rejt minden gyakorlat és ezzel el is jutottunk a törekvés témájához.

Buddhista szerzetesek Mahakala szertartást végeznek a kathmandui Sangye Csö Ling kolostor erre kialakított termében, a Mahakala szobában. Ez a szertartás a félelemmel, mint emberi érzéssel van kapcsolatban és éppen ezért, a napi rutinjukban este kap helyet. (saját fotóm)

A törekvés paradoxona

Az a kifejezés talán ismerős, hogy “You can do it!”.
A kérdés csak az, hogy miután megcsináltam azt a bármit, jutottam-e valódi eredményre. Mert azt nem tekinthetem valódi eredménynek, hogy “sikerült”, mert amennyiben sikerült, akkor majd lesz egy következő törekvés, amennyiben pedig nem sikerült, akkor megint nekiállok a csinálásnak, hogy végre sikerüljön már.

Ha ezt az előbbi bekezdést megértjük, akkor a nyugati kultúrában nagy köztiszteletet kivívott “siker” kudarcát is megértjük. Hogyan lehet valami siker, ha nem sikerül az elérésével abbahagyni a sikerre való törekvés kínját? …remélem nem haragszol meg túlzottan rám azért, mert mást gondolok az életről mint Te, merthogy nekem a siker semmiben nem különbözik a kudarctól, hiszen mindkettő egy újabb feladatot ad, amíg pedig van feladat, addig nincs “túljutás”, vagyis nincs Buddha.

Mindezért a meditáció sem “sikerülhet”, tehát ha valaki ebből a késztetésből csinálja, már eleve elbukott. Ugyanakkor az élet maga sem sikerülhet, ugyanúgy mint egy házasság, vagy akár a gyerekeink felnevelése, mert még ezek a nagy fáradtsággal járó manőverek sem vezetnek a valódi túljutás szempontjából sehová, vagyis csinálgathatjuk, de annyira mégsem történik más, mint ami az egész világon folyamatosan történik. Erőt teszünk valamibe, aztán megint erőt teszünk más valamibe. Ami pedig közben történik velünk, arra azt mondjuk, hogy ez az életünk. De valójában sikerült túljutni a bajainkon?

Tehát nyilvánvaló, hogy a törekvésen nem sikerülhet magával a törekvéssel túljutni, ezért elkezdeni is felesleges….ugyanakkor elkezdeni mégis elkerülhetetlen. Ha pedig az, akkor miért akarnánk ezt is elkerülni, mint ahogy elkerülni akarjuk az élet velejáróit, mondjuk a halált. Ezzel elértünk egy következő alapvetéshez, ami megint egy akkora témakört nyit meg, hogy bele sem kezdek és ezzel túl is jutottunk rajta, hiszen nyilvánvaló, hogy még csak nem is kizárólagosan a buddhista tanítások olyan széles tárháza áll a rendelkezésre, ami feldolgozhatatlan. Ha pedig ez így van és mégis tovább szeretnénk jutni ezen a gondolaton, akkor vissza kell térnünk az alapvetéshez, ami viszont mindig a rendelkezésünkre áll, ez az alapvetés pedig maga a bajunkkal való törődés. Ehhez viszont nem kerülhetjük el magát a bajunkat, akár fáj, akár nem. Itt, a fájdalom elszenvedésénél jön be a buddhista támogató, vagy mentor igénye és témája, aki szerencsés esetben és a tibeti környezetben a Láma, hindu területen pedig a Guru.

Bármilyen névvel is illetik magát a támogatót és bárhol is van, nagy becsben tartják és keleten, még a politikusokba vetett hitnél is hatalmasabb tekintélynek örvend.

Egy idős szerzetes hölgy egy kathmandui Nyingma kolostor előtt a Boudhanath sztupa mellett. 5 évvel ezelőttig, szinte minden este itt láttam ücsörögni, szívesen szedte be az arra járóktól a felajánlásul adott pénzt. (saját fotóm)

Végezetül.

Azt látom, hogy itt nyugaton fontos a divat és tulajdonképpen az, hogy mi a divat tárgya, az kevésbé fontos. Ha mégis a meditációnak gondolsz figyelmet szánni, akkor nyilvánvaló, hogy ennek a témának a hordereje nagyobb, mintsem azt egy kézlegyintéssel elintézhetnénk. Tehát érdemes az ezzel már régebben foglalkozókat is megkérdezni ennek a témának a mélységeiről, még akkor is, ha az ezzel eltöltött idő egyáltalán semmilyen kapcsolatban nincs magával a túljutással, vagyis a Buddhasággal, hiszen egészen a túljutásig semmi más, mint egy újabb törekvéstől hajtott ötlet, ami törekvés pont a szenvedésünk alapja.

Zárszóként erről az érzékeny témáról. Minden további kérdéssel keress olyat, akinek a válaszait képes vagy megérteni és ezeket a válaszokat nem ellenzed az első pillanattól kezdve. Mivel az ok, a szenvedésed oka pont a “saját magad” és semmi más, ezért a hétköznapi értelemben feltételezett túljutás sem sikerülhet, de igazán megérteni ezt az alapvető kudarcot csak keveseknek lesz bátorsága. Ha mégis sikerül, akkor minden sikerült…de akkor már mégsem számít majd.

A saját tapasztalatom szerint, észak-India van érzésre a legtávolabb az általunk ismert és megszokott angolszász kultúrkörtől. Tehát ezen a planétán, az Indiába látogatókat fogja a legtöbb furcsaság fogadni.

Úgy általában…mire számíthatunk?

Azt vettem észre, hogy erre a másságra két módon reagálnak az emberek.

Az egyik és talán a kevésbé ésszerű, ugyanakkor a legzsigeribb reakció, amikor az utazó, minden Indiában látható szokatlanságot a már az általa megszokottal összehasonlít és rögtön az összehasonlítás után rá is süti a “jobb mint nálunk”, vagy “rosszabb mint nálunk” megítélés pecsétjét, ami ítélkezésben végül annyira el lehet veszni, hogy pár nap után már csak ezeket az ítéleteket mantrázva süllyed a megítélés mocsarába az odalátogató az élmények felfedezése helyett.

Szerintem, a felfedezést kritikára váltani nem jó csere, jobb lenne megmaradni a szemlélődés élménydús állapotában, de támadnak a sehova nem vezető kérdések: “Miért van kosz?”. “Miért nem takarítanak ki?”, “Miért nem mossák ezt le?”, “Miért??”

Na ezek azok a kérdések, amik nem vezetnek sehova. A megválaszolásuk helyett, érdemes arra fordítani a figyelmünket, ahonnan ezek a kérdések származhatnak és az pedig nem más, mint a “más”. Máshogy élnek, mást gondolnak a higiéniáról, máshogy szokták meg és más jelentéssel bír mindaz, ami számunkra ugyanezen megfontolásokból már egy más jelentést kapott.

Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy azért veszi az utazó a fáradtságot és kel útra, hogy valami mást tapasztaljon, mint amit megszokott. Ez, a másság tapasztalata jelenti magát az élményt.

Aztán odamegy ahol ezt az élményt sejti és pont azon értetlenkedik, amiért odautazott. Történetesen azon, hogy minden más. Igen, Indiában nagyon sok minden más, sőt észak-Indiában, hozzánk képest a legmásabb.

Dél valamivel könnyebb. Leginkább azért, mert régóta és sokan utaznak nyugatról oda, ami hatott az ott élőkre és csökkentette a különbséget az odalátogató nyugat és a házigazda kelet megszokásai között.

Emlékszem, a nepáli kormány honlapján olvastam valamikor:
“Ha ideutazol, ne akard a Himaláját megváltoztatni, hanem hagyd, hogy a Himalája változtasson meg téged!”
Milyen szép megfogalmazása ennek a kérdésnek!

Szóval. India nem könnyű terep a nyugatiaknak.
Ezért tartom fontosnak, hogy aki ide tart, az felkészüljön. Persze lehet rögtönözni is, de úgy gondolom, hogy a folyamatos kitettség érzése miatt, még a maradék biztonságérzetünk is hajlamos elillanni és amikor bizonytalanságban érezzük magunkat, akkor a túra tortúrává válik.

Tehát, amennyire lehet és ésszerű, készülj fel, ha oda tartasz.

A másik probléma, amikor túlparázod. Amikor egy estébe tömörítve megnézed az összes lehetséges csalást (scam) és erőszakot a youtube-on a területve vonatkozóan. Ezután, talán már elindulni sem lesz kedved.

Ezekkel a paráztatós beszámolókkal az van, hogy Indiában nagyon olcsó és szélesen használt a mobil, mindenki mindent rögzít és kommunikál, tehát ha történik egy abuzus ezen a földrésznyi területen, másnap minden portálon kint van és minden hírben megjelenik…lehet félni és megijedni alaposan.

Talán a legjobb hozzáállás, ha minden hírt, a hírnek megfelelő helyen, mértékben és fontossággal kezelünk.

A 7 “ne csináld”

Nézzük a saját tapasztalatom szerinti a tudnivalókat, amiket ha megértünk, akkor kevesebb bajjal utazhatunk ezen a területen.

1. Ne menőzz!

Erősebb a tekintélyelv, mint nálunk.

Egy hivatalnok, egy rendőr, sőt bármilyen egyenruhás, akár a kalauz a vonaton, hatalmas tekintéllyel bír.”Élet és halál ura” -szoktam viccesen megfogalmazni.

Ezt jó tudni, mielőtt hülyeségeken kezdünk el vitatkozni a tekintéllyel. Sőt, mielőtt egyáltalán elkezdünk vitatkozni.

2. Ne heveskedj!

Kiabálni és hevesen, érzelmesen kommunikálni (gesztikulálni) ciki.

Ez tény és ha erre ragadtatod magad, a megítésed is ennek megfelelően süllyed a porig egyből, ami megítélésből nem nagyon van visszaút, vagyis sok támogatót nem fogsz találni az érdekedhez, viszont ellenzéket igencsak.

Ha ezen túlmenően, fizikai megnyilvánuláson jár az eszed, mondjuk adnál egy taslit, erről aztán végképp lebeszélnélek. Ez Indiában totál szembemegy minden megszokással, erősen nem javaslom, még ha bármilyen megszokásodból eredően is helyénvalónak érzed.

3. Ne sértegess!

A területen, még a legnyomorúságosabb körülmények között élők is büszkén élnek. Sőt, az ehhez való jogot mindenkinek meg is adják. Vagyis így viselkedve, az itthon megszokott cinikus “humorba” csomagolt sértegetéssel élve, kiszorítod magad abból a közösségből, amire valójában a legnagyobb szükséged van az utazás során.
Ennek az ellenkezője is igaz, vagyis a türelem rózsákat terem. Sokat javíthat egy feszült helyzeten a nyitott, szembenéző, önreflektív, egyszerű és őszinte kommunikáció.

4. Ne vicceskedj!

Ezt ezerszer elcsesztem, így barátokat és támogatókat vesztettem el, vagy kezdtem elveszíteni. A humor a társadalom mélyéről fakad és közösség specifikus. Amíg nem érted, nem érzed és nem vagy otthonos bármilyen közösségben, ne próbálkozz vicceskedni, főleg ha itthon sem az erősséged.

5. Ne oszd az észt!

Az nyilvánvaló, hogy mindenki azt gondolja magáról, hogy tudja a tutit. Az is nyilvánvaló, hogy nem tudja, mert ha tudná, akkor nem nyomulna állandóan. De ha már nyomul, akkor legalább ne egy olyan területen és olyan összefüggésben, ami számára teljesen érthetetlen és idegen. Sok sztorit tudnék mesélni, hogyan rontottam bele emberek életébe a tanácsaimmal és hogy ezzel a bumfordiságommal mekkorákat estem seggre.

Úgy általában, talán hajlamosak vagyunk megokosodni akkor, ha mindig több van a zsebünkben, mint a helyiek éves büdzséje, de ebben az esetben a pénz csak papírdarab. A valós tapasztalat hiányzik a legjobban, amivel pont a helyiek rendelkeznek.

6. Ne politizálj!

Talán ezek után ezt már el sem kell magyaráznom.
Egy sztori azért az eszembe jut, amikor Nepálban (ebben a tekintetben hasonló Indiához) egy kocsmában osztottam az észt bebaszcsizva és szerencsére voltak annyira jó fejek a helyiek, hogy inkább elmentek, mint nyakon vágtak. Persze hogy politizáltam, okoskodva a saját polgárháborújukról, aminek szinte minden családban voltak áldozatai, ezért az elveknél, érthető módon fontosabb volt a fájdalom.

Vagyis okosabb sokáig csak figyelni és tanulni, mint sután megnyilatkozni.

7. Továbbá, úgy ámblokk ne akarj rendet tenni!

Sem a vallások, sem az emberek, sem a rendszerek, sem a szabályok között.

Ezek a jelenségek és jelentések, itt már réges régen alakulgatnak, és az emberek -akik ezt alakítgatják- köszönik, de jól vannak nélküled is. Az, hogy Te ezt nem látod, az abból fakad, hogy neked pedig az itthon van otthon. Nekik az otthonuk pont az, ami neked a fura. Ki mondta egyáltalán, hogy rendetlenség van? Nekik pont ez a rend.

Két hindu jógi, vagyis két Sadhu a Gangesz partján. A meggyőződésem, hogy ebben az esetben nem a megvilágosodás terjesztésének a valódi, hanem az üzleti modelljével állunk szemben, ugyanakkor ez mit sem számít, hiszen a látvány “tökéletes”. A valódi megvalósítást szinte lehetetlen kiszagolni, már csak azért is, mert aki ezzel bír, a legritkább esetben keresi az emberek társaságát. Pont ott érzi magát jól, ahol van és pont abban a ruhában, ami rajta van. Ez itt a képen nyilvánvalóan másról szól.

Talán ez is érdekel: Az indiai utazás veszélyei

Praktikus tanácsok indiai utazás előtt

Utazás előtt tájékozódj az éppen aktuális beutazási szabályokról és a beutazási feltételekről.

Van-e korlátozás, ha van, akkor mi az és mit kell tenni ennek megfelelően. Itthon sokkal könnyebb előre mindent elintézni, mint a területen rögtönözni és esetleg hazudozni.

Van Covid korlátozás? Van bármi online feltölteni való? Van bármi, amit be kell mutatni beutazáskor? Mit kell és mit lehet magammal vinnem?

Link: Konzuli szolgálat: utazási tanácsok – India

Mindig a legaktuálisabb infókat keresd, a helyzet gyorsan változhat. Hét évvel ezelőtt még csak személyesen az indiai nagykövetségen, vagy utazási irodán keresztül lehetett beszerezni az indiai vízumot, ma már mindez online kártyás fizetéssel és legújabban már egy applikáció is segíti a folyamatot.

Mit vigyünk?

Mivel én évente többször utazom Indiába, már a fejemben van a saját pakolási listám, de szerintem ésszerű mindent felírni egy papírra és onnan pipálni a bepakoláskor.

Alapvető infó, hogy mindent meg lehet venni Indiában, ráadásul olcsóbb mint itthon, tehát bizonyos termékeket inkább onnan hozok magamnak itthonra, mint innen cuccoljam oda.

Az időjárás kiegyensúlyozott, amikor száraz időszak van, akkor nem készülök semmivel esőre, bár ritkán eshet, de azt akkor megoldom kint egy rapid esernyővel, amit simán otthagyok ahol véget ér a zuhi. Aztán van amikor meg mindig esik, de az nem a száraz időszak és akkor meg éppen az esőre kell készülni.

Pakoláskor, a ruhák tekintetében a divatot, vagy amit a divatról eddig gondoltál, azt felejtsd el, vagy legalább ne legyen szempont. Amit itthon el sem képzelek, Indiában simán belehúzok egy zoknit a papucsomba, ha úgy érzem, hogy ez nekem jó. Ez, akár a papucsban a zokni, Indiában mind nem számít, viszont ami igen, hogy ne kelljen sok cuccot vonszolni magaddal az úton. Persze, vigyél amit akarsz, emlékszem először én is egy istentelenül nagy hátizsákkal mentem, ami mára egy “kabin” méretű táskává zsugorodott.

Összegezve, kevesebb dologra lesz szükséged a csomagodban, mint amit előre gondolsz, tehát ha lesz olyan kérdésed a pakolás közben, hogy vigyem-e, vagy sem, akkor inkább ne vidd.

Ja, és mosd, de inkább mosasd a szennyesed bátran. A színe talán nem lesz ugyanaz egy laundry után, de lehet hogy majd éppen tetszik az összes mosott ruha egyszíne. Ebből talán világossá vált, hogy olyan ruhákat vigyél magaddal, amiket nem sajnálsz. Sem akkor, amikor megsérülnek, sem akkor, amikor elkeverednek. A táskákkal ugyanez a helyzet. Sokszor feldobjuk egy dzsip tetejére, egy pánttal erősen rászorítjuk egymásra, recseg-ropog az összes, majd amikor 12 óra múlva levesszük halál porosan, már bánod, hogy nem a legrosszabb táskádat hoztad el otthonról.

Barátkozni ér!

Sőt, én nagyon is szeretem az emberen keresztül megismerni a helyet. A kapcsolódás, a világ ezen területén nagyon udvarias, a megszokottnál lassabb dinamikájú, nincs nagy lelkizés 20 perc után, nincsenek drámák, viszont van small talk, általánosság, aztán el lehet kanyarodni a mélyebb vizek felé, de az általam előbb leírtak figyelembevételével.

Az indiai társadalom alapvetően büszke, udvarias, tapintatos, ugyanakkor nyitott és érzékeny.
Nekem, ennek a fennhangon röhögős, vállveregetős, bizalmaskodó, szókimondó belvárosi srácnak eleinte nem nagyon volt “rajongó tábora” Indiában és ma már teljesen meg is értem, hogy miért.

Észak-India angol gyarmat volt, ennek megfelelően az angol nyelvismerettel elég jól elboldogulhatsz, sőt, még néha rá is érzel a helyiek használt nyelvére, ami nem a hivatalos nyelv, ami a hindi, de nem is az általad ismert angol, hanem valahogy a kettő között, mint ahogy a megnevezése is erre utal, hinglish.

A “becsapni” szó jelentése is más, mint amit mi megszoktunk itthon.

A helyiek, természetesen ugyanúgy pénzt akarnak csinálni, mint ahogy bárki más bárhol a világban, de az ehhez való termelőeszközökkel gyakran nem rendelkeznek. Tehát ami jobb híján marad, az a helyismeret, amiből profitálhatnak. Ezt ki is használják és amikor ez nyilvánvalóvá válik az odalátogató számára, könnyen ítélheti meg a helyzetet becsapottként, pedig ami valójában történt az az, hogy az egyik ember érvényesítette a helyismeretének az előnyét a másik ember kárára. Ez általában pénzbe kerül, de a helyismeret pénzt is ér.

Az is igaz, hogy nehéz találni bárkit, aki nem korrupt. Szinte mint itthon….főleg 1-2 évtizeddel ezelőtt. Tehát ebben sem más az indiai, csak más pillanatában van éppen ennek a kérdésnek az evolúciós folyamatában.
Talán az lehet furcsa, hogy nem nagyon kell korrumpálni senkit, az ajánlat általában házhoz jön, de ha nem, ne légy túl szemérmes az ajánlatoddal.

Enni és inni jó

Étkezés, vagyis ami bemegy az idővel ki is jön….de nem mindegy hogy hol, mikor és hogyan.

Ebben az ügyben 20 éve próbálok stratégiákat felállítani, de be kell valljam, hogy átlagosan évente egyszer teljesen lever a gyomorrontás.

A szerencse, hogy nagy rutinnal és bizalommal fordulok a helyi antibiotikumokhoz, aminek a beszerzéséhez Indiában nincs szükség orvosi receptre.

Én a kellemetlen tünetek másnapján elkezdek egy öt napos kúrát, aminek az első napja után már kontrollált helyzetbe kerülök. Közben szinte végig koplalok, pár nap koplalás után meg már nem kérdés, hogy vajon szeretem-e üresen a rizs…addigra egy tállal belőle maga a mennyország. Persze sok innivaló, még akkor is ha valaki utálja a vizet. (ilyet is hallottam a saját fülemmel)

A gyomorrontás ezen a vidéken gyors, kegyetlen és erős, ugyanakkor a felépülés is hasonlóan gyors lehet, ha nem hagyjuk elkanászodni a helyzetet. Én nem hagyom. Akkor szoktam bajban lenni a velem utazók esetében, ha találkozom antibiotikum ellenzővel. Mivel a győzködés nem az én asztalom, ilyenkor sokáig maradhatnak a tünetek, tehát a meglátásom az, hogy érdemes az antibiotikumok esetében az eltökéltségen egy kicsit (pont egy kúrányit) lazítani.

Persze, lehet hogy nem baktérium, hanem vírus, de mivel az antibiotikum szinte mindig segít, ezért hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy baktérium volt a ludas.
Ami baktérium nem feltétlenül az étellel jut be a szervezetünkbe, hanem mondjuk a levegőben szállingózó porral és ezért szinte elkerülhetetlen a találkozás egy, a nyugati szervezet számára nem ismert kórokozóval, ami nyilván meg fogja tenni amit megtehet, történetesen azt, hogy kórt okoz.

Egy szemlélődő a Gangesz partján. Ezen a helyen megpihenni jelentőséggel bír. Pusztán azért, mert itt annyi minden szól az önvaló kereséséről, hogy könnyen maradnak az ember gondolatai is ennél a témánál. Ha pedig a figyelem itt kutat, akkor eredményt is itt talál….csakúgy, mint egy ellenkező esetben, ahol a figyelem nyugaton talán épp egy technikai eszköz körül lézeng, ezért nyilván megoldást is itt, egy eszköz körül talál majd. Vajon melyik felfedezésre van az életünk könnyebbé tételéhez nagyobb igényünk? A kérdés költői.

Alap higiénia

Érdemes lenni az alap higiénia kérdésében, vagyis nem piszkálni az arcot koszos kézzel, nem turkálni a szájban, nem vakargatni a sebeinket, mert megfizethetjük az árát a hanyagságunknak.

Érdemes figyelmet szánni a tisztaságra és a tisztaság vágyának engedni. Akár naponta többször tusolni, kézfertőtlenítőt nem csak étkezés előtt, hanem a tisztaság vágyától vezetve akár óránként használni.

Érdemes egy-egy fertőtlenítő cukrot 3-4 óránként elszopogatni, a szembe valamilyen műkönnyet csepegtetni, hogy elkerüljük a nyálkahártya kiszáradását a szemben és torokban és ezzel is támogassuk a működését.

A környezet megterhelő, az okos védekezéssel sok kellemetlenségtől szabadulhatunk meg.

Az orvosi ellátás szintjei:

Felcser: Vagyis patikus, aki megnézi a problémát és ad rá egy gyógyszert.
Ez egyrészt egyszerű, olcsó és ha nincs nagyobb baj, elégséges.
Orvos a saját rendelőjében: Amikor orvosokkal utazom, észrevettem, hogy nem lehet őket megnyugtatni a saját bajuk esetén patikussal és ekkor megyünk az orvoshoz. Ellenőrizetten megfelelő hatóanyagot írnak fel, ami egyrészt megnyugtató, másrészt hatásos.
Klinika: Egy 25 nm-es helyiség, ahol megvizsgálnak és akár infúziót is kaphatsz. Amíg beléd folyik, addig élvezed a klinika vendégszeretetét és a végén még számlát is kapsz, amit az utasbiztosításod utólag térít.
Kórház: Amikor a Klinika minőség kevés és ténylegesen eszkábálni kell valamit a testeden, akkor a legjobb egyből a kórház. Én meglepően jól tudtam magam érezni egy ilyen helyzetben. Az ellátás jobb volt, mint amire számítottam, az emberek kedvesek és az elvégzett munka is sikeres…mert hát itt írom most is ezt a szöveget azzal a kezemmel, amit sikerült átfúrnom egy kerítéssel, annak az átmászása közben. Mondjuk ez Nepálban volt (ebből a szempontból is ugyanaz mint India) és télen, ezért a műtőt nem kellett hűteni és végre volt értelme a hidegnek, mert egészen addig csak szimplán fáztam.

Milyen oltásra van szükség?

Ezt a kérdést, a Covid szempontból éppen az aktuális helyzetnek megfelelően kell kezelni.

Egyébként nincs kötelező védőoltás a Magyarországról Indiába beutazóknak. Én annak idején mindent magamba tolattam, de akkor még nem volt divat az oltáson gondolkodni. Mára szinte minden kikopott belőlem, de mivel nem tapasztaltam semmi bajt, ezért nem is oltattam magam újra. Egyedül a Hepatitis A,B elleni védőoltás az, ami bennem maradt és egész életre szól, tehát tegyél az ízlésed szerint ebben a kérdésben, vagyis ahogy neked tetszik…de leginkább amit a félelmed diktál.
Malária szempontból a 2. besorolásban van India, ami ugyanaz, mint amiben Thaiföld. Mégis, Indiába menet mindenkinek az eszébe jut a malária, Thaiföldre meg kiruccannak az emberek karácsonyozni minden malária gondolat nélkül.

Bár szedtem én is annak idején Lariam-ot malária ellen, de mostanában inkább a szúnyogtól védekezem, mert ha nulla csípés van rajtam, akkor nulla az esély a maláriára.

Az én étkezési protokolom

Csak éhesen enni, a jóllakottság érzésének a 70%-ig. Egynemű ételeket, ami inkább száraz, mint szaftos. Ártalmatlanok a pirított rizses ételek ezzel-azzal, de a húst érdemes elkerülni. Én bízom a hőkezelésben, minden főtt ételt forrón fogyasztok.

Csapvizet nem iszom és a velem utazóknak azt szoktam tanácsolni, hogy még a fogmosásnál is palackos vízzel öblögessenek.

Én nem hiszek az alkohol ezirányú (gyomorrontás elleni) felhasználásában, de csapatépítésnek amúgy kiváló a közös lerészegedés, ezért támogatom.

Kipróbált helyeken eszem, ott, ahol egyszer már megúsztam a bajokat. Keveset és egyformát, nem össze-vissza, nem eszem meg a hőkezeletlen tartozékokat a tányéron, pl. a díszítést és nem rakom tele a hasam még akkor sem, ha ízlik az étel.

Végezetül, nagyapám egy régi idézete jutott az eszembe, miszerint nem azért él az ember hogy egyen, hanem azért eszik, hogy éljen.

Én szeretem az indiai ételeket, de fontosabb számomra egészségesen és erővel telve utazni, bár pont a legutóbbi túrán töltöttem a fél éjjelt egy vonat mellékhelyiségében, ahol még a gatyámtól is végleg el kellett búcsúznom. A helyzet cirka ennyire kiszámíthatatlan ez ügyben, a nyilvánvaló biztonsági intézkedéseket és a saját protokolom mindig betartom, viszont a többit a szerencsémre bízom.

A témát lezárva…

A téma nincs lezárva.
Sőt, fontosnak tartom életben tartani ezt a gondolatmenetet, hiszen minden egyes új helyzettel új tapasztalatot szerzünk, aztán minden új tapasztalat beépül a saját rendszerünkbe és mindez adja majd meg azt a biztonságot, ami ahhoz szükséges, hogy a külső ingerekre kíváncsian és élvezettel töltsük az időnket Indiában…hiszen alapvetően ettől a kíváncsiságtól vezetve utazunk oda.

Ha mindannak a tudatában utazunk amit én itt, a legjobb tudásom szerint leírtam, akkor az én elképzelésem szerint mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük a veszélyeket.

Persze, sok sztorit hallottam veszélyes történetekről, vagy akár támadásról, de ezek a történetek mind nem történhettek volna meg, ha az áldozat betart pár tanácsot, vagy ha egyáltalán betartja a józanul gondolkodás alapvetését.

Vajon miért kérdezi meg egy nyugati díva az utcagyerekeket arról, hogy hogyan jut haza, mert eltévedt? Vajon ha megkérdezi és azt tapasztalja, hogy csoportban vezetik, akkor miért nem tűnik fel neki, hogy egyre keskenyebb és sötétebb sikátorokban bolyonganak? Ha pedig ez feltűnik, akkor miért nem hagyja azonnal el a helyzetet addig, amíg a baj végül meg nem történik?

Egyáltalán miért bolyong egy nő egyedül Indiában sötétedés után?

Amit tudni kell, hogy a társadalmi berendezkedés erősen patriarchális, vagyis férfi központú. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy egy nőnek kevesebbet ér a szava, sőt maga a nő is kevesebbet ér, mint egy férfi. Ezt a jelenséget, a hétköznapok során nem feltétlenül fogja az Indiába utazó érzékelni közvetlenül, de az tény, hogy a férfiak viselkedése a nők irányában erősen ezen a meglátáson alapul. Tehát, amíg akár egyetlen férfi is van a nők között, addig annak az egyetlen férfinek is kijár a társadalmi figyelem és tekintély, de amint egy női társaságban nincsen férfi, egy meglehetősen más viselkedési modellt fog kiváltani a patriarchális megszokás miatt a környezetéből. Ezért a javaslatom, hogy egy női társaság használja ki ennek a megértését és utazzon együtt legalább egy férfival. Főleg sötétedés után és főleg ismeretlen terepen. Kérlek, ne akarj ezekkel a tényekkel szemben menni, inkább próbáld meg ezeket a tényeket egy élvezetes utazás érdekében megérteni.

Indiába utazni, főleg még gyakorlatlanul, szerintem egy kis és jó dinamikájú csapattal a legjobb. Ekkor a felfedezéshez szükséges biztonságot a csapat adja, viszont az egyén szabadságra vágyó része ezt mégsem sínyli ezt meg. Ebben számtalanszor megbizonyosodtam, ugyanakkor az ellenkezője sem kizárt, hogy éppen egyedül, vagy párban utazva történik valami meghatározó élmény.

Kéregetés

Észak-India egydolláros terület, vagyis napi 1 USD-ből meg lehet élni. Az is igaz, hogy ez az 1 dolláros élet egyrészt nem túl vonzó, másrészt ami viszont vonzó, az akár aránytalanul drága is, de az biztos, hogy egy nyugati ember egy két lábon járó ATM a helyiek nézőpontjából.

Ha ezt megérted, akkor az is nyilvánvaló, hogy nagyrészben miért is barátkoznak a helyiek olyan hevesen és ellenállhatatlanul. Az egyetlen megoldás, ha mégis ellenállsz. A megfelelő távolságot mindig Te határozod meg és ebben a határkijelölésben pont annyira leszel sikeres Indiában, mint amennyire voltál otthon. Vagyis ha ezzel a dologgal nincs bajod, akkor itt sem lesz túl sok, de ha otthon is nehezen jelölted ki a határaidat, akkor Indiában sok szívás vár az utcán. Majd jönnek és pénzt akarnak. Te pedig nem tudod, hogy adjál vagy sem és azt sem tudod, hogy hogyan. Én már mindent és annak is minden verzióját kipróbáltam és nincs túl erős szabály, amit varázsszóként átadhatnék. Talán annyit, hogy “légy résen!”. Ne a sablon megoldásokat keresd, hanem a sablonok helyett a helyzetnek próbálj meg megfelelni.

Egy régi kalandom, amikor egy kissrác fehérjeport vásároltatott velem egy boltban azért, hogy ha legközelebb jövök, már megmutathassa az új izmait…persze már az elején tudtam, hogy a fehérje visszakerül a boltba, az árának egy része pedig a kissráchoz, de én még ilyen élettel teli, jópofa és talpraesett 13 évest nem láttam, mint ez a gyerek. Hát ki tud ennek ellenállni? Valahogy így gondolkodj a kreatív koldulással kapcsolatban és ekkor nem fogsz csalódni amikor kiderül az igazság, hogy egy nagylelküsködésednek sincs más értelme, mint az egyszerű pénzcsere, ami mehetett volna akár direktben is.

Pénzhasználat. Hogyan és mivel fizess?

Manapság, Indiában már sok helyen lehet kártyával is fizetni, de gyakran felszámolnak 2-3% kezelési költséget. Pénzt is tudsz felvenni ATM-ből, amit leggyakrabban a bankok előtt találsz, ezért jól jöhet valami finetech megoldás, mondjuk a Revolut.

Előre utalni Indiába költségekre, mondjuk a Wise a legjobb, de foglalhatsz a booking.com-on is. Én minden készpénzem Indiában mindig magamnál tartom, ez az én taktikám, de Te tegyél a belátásod szerint. A pénzed elérhetőségét oszd meg, legyen számlán, valutában, és helyi pénznemben is. Legyen nálad a fizikai kártyád és legyen tartalékban valaki, aki adott esetben utalással, vagy Western Union utalással támogathat otthonról.

Minden, amit leírtam elsősorban magán szervezésű utazóknak szól. Ha utazási irodán keresztül utazol, főleg ha csoportban, akkor mindezekkel az érzésekkel nem találkozol.

Én nem szeretem a konzerv programokat és az üres épületek informális látogatását, arra pont elég a wikipédia, de Indiába utazni először, főleg nőként megfontolandó.

Ha párban utaztok, a tapasztalatom szerint sok olyan problémával kell szembesülnötök, amely problémákat nehéz nem kivetíteni a párodra, ezért India vagy elválaszt, vagy összeköt. Én, az első indiai kaland tekintetében a kiscsoportra esküszöm, ami egy 10-12 fős csoport, ahol a csoport vezetője a csoport dinamikáját helyezi előtérbe és van elég bátorsága és felelőssége az igazi vezető szerepére.

Tanácsok az étkezéssel és italfogyasztással kapcsolatban

Étkezés, vagyis ami bemegy az idővel ki is jön….de nem mindegy hogy hol, mikor és hogyan.
Ebben az ügyben 20 éve próbálok stratégiákat felállítani, leginkább azért, hogy ne kelljen elkerülnöm az indiai konyhát, amit szeretek. Ugyanakkor be kell valljam, hogy átlagosan évente egyszer teljesen lever a gyomorrontás.
Ha szükség van rá, ne ellenezd a helyi antibiotikumok használatát, amit recept nélkül lehet kapni minden helyi patikában.

Már a tünetek napján elkezdek egy 5 napos kúrát, amit lelkiismeretesen végig is viszek.

Az ázsiai hasmars gyors, erős és kíméletlen. Ha megjelenik, nem teketóriázom, nem próbálgatok új megoldásokat, azonnal a bevett antibiotikumokhoz fordulok.

Persze, lehet hogy az ok nem baktérium, hanem vírus, de mivel az antibiotikum szinte mindig segít, ezért hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy baktérium volt a ludas.

A baktériumok nem feltétlenül az étellel jutnak be a szervezetünkbe, hanem mondjuk a levegőben szállingózó porral és ezért szinte elkerülhetetlen a találkozás egy, a nyugati szervezet számára nem ismert kórokozóval, ami nyilván meg fogja tenni amit megtehet, történetesen azt, hogy kórt okoz.

Alap higiénia, mindig moss kezet!

Az alap, amit meg kell tennünk, az pár egyszerű szabály, miszerint nem piszkálni az arcot koszos kézzel, nem turkálni a szájban, nem vakargatni a sebeinket, mert megfizethetjük az árát a hanyagságunknak.

Érdemes, akár naponta többször tusolni, kézfertőtlenítőt nem csak étkezés előtt, hanem a tisztaság vágyától vezetve akár óránként használni.

Egy-egy fertőtlenítő cukrot 3-4 óránként elszopogatni, a szembe valamilyen műkönnyet csepegtetni, hogy elkerüljük a nyálkahártya kiszáradását a szemben és torokban és ezzel is támogassuk a szervezetünk működését.

A környezet megterhelő, az okos védekezéssel sok kellemetlenségtől szabadulhatunk meg.

Az orvosi ellátás szintjei:

Felcser: Vagyis patikus, aki megnézi a problémát és ad rá egy gyógyszert. Őt a patikában találod. Ez a megoldás egyrészt egyszerű, másrészt olcsó és ha nincs nagyobb baj, elégséges.

Orvos a saját rendelőjében: Amikor orvosokkal utazom, észrevettem, hogy nem lehet őket megnyugtatni a saját bajuk esetén patikussal és ekkor megyünk az orvoshoz.

Klinika: Egy 25 nm-es helyiség, ahol megvizsgálnak és akár infúziót is kaphatsz. Amíg beléd folyik, addig élvezed a klinika vendégszeretetét és a végén még számlát is kapsz, amit az utasbiztosításod utólag térít.

Kórház: Amikor a Klinika minőség kevés és ténylegesen eszkábálni kell valamit a testeden, akkor a legjobb egyből a kórház. Én meglepően jól tudtam magam érezni egy ilyen helyzetben. Az ellátás jobb volt, mint amire számítottam, az emberek kedvesek és az elvégzett munka is sikeres…mert hát itt írom most is ezt a szöveget azzal a kezemmel, amit sikerült átfúrnom egy kerítéssel, annak az átmászása közben. Mondjuk ez Nepálban volt (ebből a szempontból is ugyanaz mint India) és télen, ezért a műtőt nem kellett hűteni és végre volt értelme a hidegnek, mert egészen addig csak szimplán fáztam.

Az oltások kérdésében egy másik bejegyzésben írok: Indiai utazási tanácsok

Észak-India nehéz terep

Én a mai napig nem merek “hátradőlni” és mindig résen vagyok a saját szabályaim tökéletesítése érdekében. Nem merem a területet lebecsülni, azzal a nézőponttal indulok mindig útnak, hogy vajon mit fog nekem India majd tanítani magamról, a rendszeremről, az elképzeléseimről és vajon meg tudok-e majd felelni a kihívásoknak.

Én ezzel a kíváncsisággal indulok és soha nem becsülöm le a környezetet, sőt, mindig emlékezni akarok azokra a kalandokra, amiken átmentünk az évek alatt, hogy ne essek ugyanazokba a hibákba még egyszer, amikbe beleestem idáig. Ez az álláspont éberséget kölcsönöz nekem és úgy érzem, hogy tulajdonképpen erre az éberségre van a legnagyobb szükségem.

A többi úgyis majd kiderül….
Ha baj van, megoldásnak ott vannak az indiai hatóságok és a magyar konzuli szolgálat, aminek az elérhetőségét előre tedd kéz közelbe.

A turistákat Indiában minden hatóság segíti, ráadásul az emberi élet a vallásukból is kifolyólag fontos és értékes, tehát segíteni fognak a maguk módján. Például nem tesznek még akkor sem le a vonatról, ha nincs érvényes jegyed, és ezt még egy szabályzatba is foglalja önmagára nézve az Indiai Vasúttársaság.

A holi, vagyis a színek fesztiválja, a hindu tavaszköszöntő ünnep Indiában, ami nagy banzáj az odalátogató nyugati turistáknak is. Én szeretem kihagyni, kerülöm a felhajtást, de emlékszem, egyszer még a helyi újságban is rögzítették a velem utazók bátorságát és kulturális elkeveredésére való hajlandóságát, ahogy százzal gázzal vetettük bele magunkat a félnapos festéklocsolásba.

Végezetül

Tudom, hogy sok embernek nagy vágya India.
Talán a legjobb tanács, hogy olyan módon, olyan mértékben és olyan helyen merülj el Indiában, ami neked éppen a legnagyobb élményt, de a legkisebb kockázattal okozza. Ehhez próbálj meg odafigyelni magadra, elsősorban azért, hogy megérezd a félelmeidet. Ha nincsenek, akkor máris gyanakodhatsz, hogy valami nincs rendben. Ha túl sok a félelmed, akkor meg próbálj egy olyan belépési pontot és útvonalat találni India vonatkozásában, ami a leginkább megfelel a saját terhelhetőségednek.

Előtte tájékozódj, készülj fel és végül indulj el!
Indiában pedig érdeklődj, figyelj és tanulj!
A többi jön magától…